HTML

A Műút folyóirat szerkesztőinek naplója

Facebook-oldal

twitter

Tudásgyár

Moderálási alapelvek, etikett

A Műút folyóirat szerkesztőinek naplója moderálás tekintetében a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesületének vonatkozó alapelveit tartja irányadónak (lásd MTE Tartalomszolgáltatásra vonatkozó működési, etikai és eljárási szabályzat, 3. sz. melléklet).

A jómodorról továbbiakat itt:

Utolsó kommentek

Címkék

Címkefelhő

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Barcsai László: Megnyitás

2010.06.06. 15:28 :: javorpe


 

Köszöntöm Önöket!

És maradjon is ma ez a megszólítási forma, korra, nemre tekintet nélkül, ha nem túl nagy probléma.

A tér túl hatalmas. Ez a tér pedig, a folyamatos jelen tere.

Történik. Önök most itt vannak, én is, épp megnyitok, Önök engem néznek, aztán később a képeket, figyelnek rám, mert itt vagyok, a képek is. A most teréből egy kiállítóhelynyi részben mi, mindannyian, azért vagyunk itt, mert ezek a képek a falon itt vannak.

Az, hogy itt lógnak, mi itt vagyunk, folyamatosan múlik, emlékké válik. Az emlékezés egyik eszköze a fotográfia, amely szorosan kapcsolódik az itt lévő alkotásokhoz. A fénykép a fizikai valóságban az egyszer megtörténtet jeleníti meg. Egyszer megtörtént, hogy kisfiúként lefotóztak, az akkori arcom máris a múlté volt. Naponta arcképek, mozdulatok, jelenetek válnak az emlékezés áldozatává így.

Amit pedig körbenézve látnak, az az emlékezés valamilyen más formája, az emlékek koncentráltabb újragondolása. A képmás képmása. Az egyéni, alkotói emlékezet termékei. Ebből adódóan eltérnek, saját atmoszférájuk hideg, sötét szemű, háttér nélküli, organzán.

Saját és keletkezésükkor idegen emlékek újraformázása.

Tehát az idő múlik, a világ gyorsul, a tér nagy, az emlékek gyártása folyamatos. Az emlékezés nyelve egységes, képi. Ám vannak egyéni beszélők, az adott rendszert felhasználók, akik újat alkotnak. Hogy alkotásuk mennyire képes élni, nem élni a megszabott feltételek közt, kérdéses. Az adott körülmények nem kedveznek. A felgyorsult élet, az érdektelenség, az eső, a napsütés, a tisztelet hiánya. Bátorság kell ahhoz, hogy egyáltalán megmutathassunk bármit is magunkból teljesen őszintén. Eltökéltség ahhoz, hogy olyan kialakult és folyamatosan alakuló technikát használjunk, ami eltér, többet vagy kevesebbet mond, mint előttünk akárki. Ha van, aki rendelkezik, vagy úgy érzi, hogy rendelkezik ezekkel, máris nyert, de még korántsem győzött. Talán Önök, akik ma eljöttek, Önök tudják a legjobban, hogy a mi agyonázott kis városunkban mennyire kevés tere van bárminek is, amivel ilyen emberek foglalkoznak, vagy amihez ilyen emberek kellenek. És ha van is, mint most, akkor is bosszantó a félreértelmezés, a sablonos beszélgetések, az alkotás befogadásának pillanatnyisága, a felületi megértés. És ez gyakran van így. Gondoljanak bele, milyen egy alkotónak ezt átélni. Mint mindannyiunkból, belőlük is végtelen fajta van. Vannak, akik könnyen mozognak társadalmi színpadokon, nem esik nehezükre kezet fogni, beszélni másokkal, idegenekkel. Vannak, akik nem. És ezt el kellene fogadnunk. Mert ezek még pluszban hozzájárulnak a nehézségekhez. A leginkább aggasztó dolog maga a felejtés. Beszélek itt az emlékezetről, de Önök, miután ezzel megnyitottam a kiállítást, megnézik a képeket, megpróbálják befogadni, befogadják, bort isznak, pogácsát esznek, beszélgetnek, gratulálnak, miközben elhagyják ezt a helyet, a megnézett képek közül felidéznek párat, az aktuális kedvencüket. A felejtés máris dolgozik, sztahanovista. Még innen elmennek valahova, aztán hazaérnek, tévét néznek, netán olvasnak, gitároznak, beszélgetnek, fogat mosnak, vacsoráznak, persze csak fogmosás előtt, telefonálnak, elmosogatnak, leviszik a szemetet, alszanak, szeretkeznek. Holnap felkelnek, nem jönnek ide, nem. Hogy a már felidézhetetlen képeket újra megtekintsék. Többségük nem látja viszont ezeket a festményeket, hosszú ideig, inkább soha.

Mert munka van, randevú, akciós a nápolyi, meg egyébként is, hogy lehet ide bejönni, csak úgy? Biztos fizetni kell! A képek itt lesznek egy darabig, aztán visszakerülnek az alkotó műtermébe, némelyikük új gazdára talál, járkálnak előtte, nézik, dicsekszenek vele, megszokják, nem nézik. Önök már rég elfeledték őket, ha még évekre talán be is rögzült némelyik.

Én meghalok.

A kép túlél.

Elmúlunk és emlékeink maradnak csak utánunk, amit szintén el lehet feledni.

És külön feladatom, hogy a kiállítást ezennel megnyitottnak tekintsem.

Köszönöm figyelmüket.

 
(Elhangzott Csabai Renátó kiállításának megnyitóján,
a miskolci Művészetek Házában, 2010. június 3-án.)

 


 

Szólj hozzá!

Címkék: művészetek háza műút tárlatok csabai renátó barcsai lászló

A bejegyzés trackback címe:

https://muut.blog.hu/api/trackback/id/tr292060611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása