„Ah! azt kérdezi, miért gyűlölöm ma? Kétségtelenül könnyebb lesz megértenie, mint nekem megmagyaráznom; mert maga, azt hiszem, legszebb példája a női érzéketlenségnek, amellyel csak találkozni lehet.

Együtt töltöttünk egy hosszú napot, amely nekem rövidnek tűnt föl. Fogadalmat tettünk, hogy megosztjuk minden gondolatunkat, és hogy két lelkünk ezentúl egyet alkot — ebben az álomban egyébként nincs semmi eredeti, legfeljebb az, hogy bár mindenki álmodott róla, senki sem valósította meg.

Este, kissé fáradtan, maga le akart ülni egy új kávéház teraszán, egy új körút sarkán: még egészen tele volt maltertörmelékkel, de már diadalmasan mutatta befejezetlen pompáját. A kávéház szikrázott. A gáz maga egy bemutatóelőadás minden hevével tündökölt, és teljes erejével ragyogtatta a vakítóan fehér falakat, a tükrök káprázatos lapjait, a karcsú oszlopok és párkánydíszek aranyát, a pufók képű apródokat, akiket pórázos kutyák rángattak, a hölgyeket, akik az öklükön ülő sólyomra mosolyogtak, a nimfákat és istennőket, akik gyümölcsöt vittek a fejükön, a pástétomokat és vadpecsenyét, a Hébéket és Ganümédészeket, akik karjukat kinyújtva kis amforában à bavarois tejkrémet vagy két színű fagylalt-obeliszkeket kínáltak; ragyogtatta tehát, a falánkság szolgálatába állítva, a teljes mitológiát.

Szemközt velünk, az úttesten egy negyven év körüli, fáradt arcú, szürkülő szakállú, derék ember állt, egyik keze egy kisfiút vezetett, a másik karján pedig egy csöppség ült, túl gyönge még ahhoz, hogy járni tudjon. A férfi a dajka szerepét töltötte be, és esti levegőzésre vitte a gyermekeit. Mind rongyokban. Ez a három arc rendkívül komoly volt, és ez a hat szem az új kávéházat nézte egyforma ámulatban; ámulatukat azonban különbözőképpen árnyalták az éveik.

Az apa szemei ezt mondták: »Milyen szép! milyen szép! Azt hinné az ember, a szegények minden aranya összegyűlt ezekre a falakra.« A kisfiú szemei: »Milyen szép! milyen szép! De ebbe a házba csak azok léphetnek be, akik nem olyanok, mint mi.« Ami a legkisebbik szemeit illeti, túlontúl hatott rájuk a bűvölet: valami együgyű és mély örömön kívül egyebet nem tudtak kifejezni.

A sanzonköltők azt mondják, hogy az öröm javítja a lelket és lágyítja a szívet. A sanzonnak ezen az estén, rám vonatkozólag, igaza volt. Ez a szem-család nem csupán elérzékenyített, de kissé szégyenkeztem is a poharaink és a palackjaink miatt, melyek nagyobbak voltak a szomjúságunknál. Tekintetemet a magáé felé irányítottam, drága szerelmem, hogy olvassam benne a saját gondolatomat; belemerültem a szemeibe, melyek oly szépek és oly bizarrul édesek, a maga zöld szemeibe, melyekben a Szeszély lakik, és amelyeket a Hold ihlet; s ekkor maga így szólt hozzám: »Tűrhetetlenek ezek az emberek, akkorára nyitják szemüket, mint a nagykapu! Nem kérhetné meg a főpincért, hogy távolítsa el őket?«

Ennyire nehéz megérteni egymást, drága angyalom, és ennyire közölhetetlen a gondolat még azok közt is, akik szeretik egymást!”

(Charles Baudelaire: A szegények szeme, ford.: Szabó Lőrinc;
filmek: Tóth Csaba)