HTML

A Műút folyóirat szerkesztőinek naplója

Facebook-oldal

twitter

Tudásgyár

Moderálási alapelvek, etikett

A Műút folyóirat szerkesztőinek naplója moderálás tekintetében a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesületének vonatkozó alapelveit tartja irányadónak (lásd MTE Tartalomszolgáltatásra vonatkozó működési, etikai és eljárási szabályzat, 3. sz. melléklet).

A jómodorról továbbiakat itt:

Utolsó kommentek

Címkék

Címkefelhő

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

(nem) öncélú és (nem) önelvű bejegyzés

2009.02.20. 16:02 :: k.kabai l.

Megjelent végre a Szoba Kiadó gondozásában Csobánka Zsuzsa Bog című verseskötete — erről személyes érintettségem (mint a kötet szerkesztője és a könyv tervezője) miatt nem tudok hallgatni.

Bár igaz, a könyv ajánlója megjelent a Literán és a Szoba Kiadó blogján is, mégis nagy szükségét érzem — messze nem öncélúan és nem önelvűen —, hogy itt is közreadjam a fülszövegemet, illetve öt verset — ezek egyik ajánlóban sem szerepeltek, bár korábban már megjelentek nyomtatásban különböző helyeken.

(A továbbiakról esetleg később, már ha, ha már...)

 

„Termékeny beszélgetéseket kívánok!” — ezzel zártam úgy három éve Csobánka Zsuzsa verseihez írt ajánlómat, rámutatva, hogy e szövegvilág elsősorban nem egyszeri, egyszerű olvasást kíván meg, hanem folytonos párbeszédet, kölcsönös és produktív viszonyt befogadójával. E versek, amellett, hogy már magukban is valami megejtő, olykor akár törékeny szépséget hordoznak, mégis a teljességet hívják párbajra a leírás eszközeivel, minden egyes verssornak valódi tétje van; Csobánka Zsuzsa a legfontosabb, a végső dolgokról ír csak: szerelemről, életről, halálról — arról próbál beszélni, amiről nem lehet, amiről tehát hallgatni kell. Magam sokat beszélgettem e versekkel, nemcsak a kötetszerkesztés ideje alatt, hiszen többnyire már megszületésükkor, szinte azon melegükben olvastam mindet (majd újra meg újra). Sőt azóta is rendszeresen beszélgetünk, hogy ebbe az elsőre talán különösnek tetsző szerkezetbe rendeződtek, mely számomra immár egyfajta „versregény” formáját ölti; egy háromdimenziós koordinátarendszerét, melynek origója maga (a) Bog.

 

Csobánka Zsuzsa: Bog
versek
Szoba Kiadó, Miskolc, 2009.
109 oldal, 1487 Ft
ISBN 978-963-87676-7-7
Szerkesztette és a könyvet tervezte: k.kabai lóránt
Tördelte: Tellinger András
Nyomdai munkálatok: Tipo-Top Nyomda

 

 

A végső dolgok


A bejáratból nem lesz kijárat,
semmi sem garantálja, hogy az ajtó,
amin egy perccel ezelőtt beléptél,

ott lesz még akkor is, ha vissza-
fordulsz érte. Valahányszor azt hiszed,
tudod a választ egy kérdésre, kiderül,

hogy a kérdésnek nincs értelme.
Minden odalett, még
mielőtt meglett volna.



Hosszú


A kerülőutat választom,
valaki hazáig követett.
Receptre felírt sétám,
szeretném látni az arcodat,
miközben istenül.
Simogass csak, olyan jó a kezed.
Nincsen más ezen a vonalon,
és újra kell tanulnom járni,
a kezed az ölemben, az ölem a fejemben,
keményítsd meg a szíved.

Valaki követ.
Gyakorlott gyilkosom a sarkoknál megáll,
rágyújt, aztán szemetel, csörög a kezéből
kihullott csokipapír.
Simogass még, olyan jó a kezed.
Kiülnek sörhasukkal a kertbe,
kinyitnak nyugágyat, borokat,
elvan a gyerek is, valahol játszik,
szőrös a hátuk és csupasz.

Siklik a séta, valahol vagy,
szemedben ingó reggelünk.
A parkon át visz a séta,
te belém nyúlsz, aztán aprózni kezded,
árnyaikkal riogatnak a padon ülők.

Egyre gyorsabb a lépték,
a lombos aljzaton motoszkál az ujjad,
kérlek, figyeld közben az arcomat —
aprócska rángások, mintha fájna,
görcsös fintorok, a comb feszes.
Inkább a lábfejem, tudom, helyesbítenél.

A park után a közös szakasz —
ahol a talált cica, ha akart volna, mehetett —
pedig én kerülőúton akartam hazamenni,
ami nem köt hozzád, ablakokon lesni be,
megtanulni idegen tájakat, elcsípni hangokat,
de nincsen fény és nincsen ablak,
csak kertekben rajzó emberek.

A kulcs a zárban, te rám hajolsz,
beesteledett, és kisimult az arcom.
Simogatlak.
Olyan jó.
Repedezik kemény szíved.



A jég


Beszélj a szíveddel.
Fordulj rá a jól ismert útra,
egyirányú, ne nézz hátra.
Beszélj, a szíveddel mérik a tengert,
végtelen horizont, nincsen sikátor,
se csengő, se kilincs, se kulcsa.
A szíveddel, beszélj, messzire látni,
apály és dagály csontos öled mossa,
öledben telihold, kiázik az ujja,
serceg kezedben a hús,
mikor hozzáérsz, keményedik.
Simogatni akartad, de ütés lett belőle.
Hetek teltek, a szíveddel kellene beszélj,
leheljen csókot a lilás foltra,
hűtse le a zúzódást a testen.
(Hogy a hús ilyen ellenálló, gondoltad volna?)
Legyen már zöldes, sárga, majd zúzmarafehér.
Csússzon el azon a hold,
akár teli, akár új, vagy fogyatkozzon —
repedjen tükre, mert meglesett.
Mélyül az árok, ráfordulsz, sikátoros utca,
ezekért tanultunk járni.
Ezekért a kései, keserű léptekért.



Zárt peron


Már-már giccses jelenettel zárunk.
Az út vége egy metróállomás,
mintha csak a könyvtárba mennél.
A metróban ülők, hogy tudd,
semmit sem vettek észre,
bár a pályaudvarig követett egy nő
a vágott virággal. Tehát nem sírtam.

Ha nem fordulna fel a gyomrom,
azt mondanám, álljon más a strázsán,
álljon őrt, és vigye szét jó híred a szél.
De nincs fölöttem égbolt.
A szememből is kiloptad, naiv,
hogy helyettesíthető bármi bármivel.

Miért, hogy mindent újra meg újra el
Kell ismételnem? Akaratlanul,
szándéktalanul, gyanútlanul, bárhogyan?
Miért, hogy újra meg újra ugyanazok az utak,
mellékutcák, téveszmék, zsák a foltját, jönnek elő?
S ha épp nem azok, honnan veszed, hogy épp nem azok?

Ebben a csendben, ebben a tompa, fásult,
voltaképpen béna és giccses csendben
milyen morajt vélsz felfedezni?
Mi mocorog, mi szólal meg, már ha megszólal?
Miféle kalapácsütésre szólalnak meg
a vészharangok?

Ki vagyok most, kérdezi épp csak kinyílt,
csipás szemmel az angyal, nem vár választ.
Húzd meg, súgná a szeme, van elég vészfék.
A lelkiismereted csak apád hangján szólal meg.
Egyszer jó lenne elmagyarázni a macskáknak,
miről is volt (van) itt szó. Ha már beláttad.



Kandúr és eb


Kandúr és eb, kandúr és eb —
Lilás fénnyel roppannak
a hó alatt, aztán elindulnak a fák.

Kibújik bőréből az erdő,
leveti madarait, le a fészkeket,
kibújik, mintha csak átöltözne,
leveti az avart, le a kukacokat,

hogy az se legyen, ami aztán felemészt.
Leveti a mohát, szikkadt kérgét,
keringjenek bár benne nedvek.
Farkasszemet néz velem,

kandúr, kandúr, eb, eb.
Mint lyukakat, tömködöm az idő réseit,
csak a sarkam emelve hozzá,
a többit rábízom a szélre, emeljen meg az,

ha már elrugaszkodni egyedül nem tudok.
Összekaristolt a vonuló erdő, egyik kutya,
a másik, a testem, csupa seb.
Tanulni kell a téli fákat.

1 komment

Címkék: irodalom ... bog hosszú minden szó ajtó egy újabb történetre kkl csobánka zsuzsa szoba kiadó a jég kandúr és eb a végső dolgok zárt peron

A bejegyzés trackback címe:

https://muut.blog.hu/api/trackback/id/tr22954123

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

súly és a lövés


szeretetednek isten kell.
és tudod, aki keres, az úgyis talál.
jöttmenteket istenné növeszt rajongásod,
mely eleve egy istenre lett szabva.
istenkereső, istentaláló, te.
aki erre kényszerített, apád,
istennek szorított a súlyával,
ezzel húzta meg a ravaszt.
a torkolattűz villanásában láthatod teljes életed.
telibe kapod makulátlan pályafutásod
egy iszonyú sebességű golyó dühével,
mely erejéből mit sem veszít.
a kiválasztottak, a halandóbbak
szűken élik túl a becsapódást.
(ideiglenes vagy kitalált, színüres aurák.)
röppályádon hanghatársértő események,
súrlódás alig se érint.
de könnytől összetapadt
papírzsebkendő-csomóid belsejében,
esti pánikrohamaid mélyén,
a néha így, hol meg úgy vágott,
fésült vagy festett hajad alatt,
a gondosan elkészített,
majd kidobott süteményekben,
a lassan szűnő sírásrohamok mögött,
vagy pedig ott, ahol a golyó látszólag visszapattant,
eltéríthetetlen vagy.
érinthetetlen.
nem dörzsöl fel semmi sem.
köpenyed aranyból, nikkellel futtatott ezüstből,
platinából, krómozott nemesacélból,
majdnem tökéletes szkafander.
röppályád eszményi, akárha az éterben,
súrlódás alig se érint.
orrnyergeden pici heg, himlőszántás,
vagy a vontcsövű fegyver
spirális huzagolása ejthette,
mely megpördít tengelyed körül,
hogy a lehető legpontosabban találj célba.
valódi célpontod eközben mögöttem bújt meg,
ott magaslik alakja, onnan vetül rám árnyéka;
apád, isten, füstölgő fegyverrel.
észre sem vettem, hogy eltaláltak.
homály, köd, sötét felhők gyülekeznek,
míg átosonsz rajtam,
hogy végül belemerülj egy isten szívébe.
a megfelelő ember,
egy rátermett szamuráj
puszta kézzel elkapna röptödben,
kicsit hűtögetne tenyerében,
majd már csak melegen tartana,
isten nélkül, nyomasztó súly nélkül,
boldog nyugalomban.
én jó, ha elkaptam néhány pillanatot,
épp csak megérintve
hajad, bőröd, ajkad, hálóinged.