HTML

A Műút folyóirat szerkesztőinek naplója

Facebook-oldal

twitter

Tudásgyár

Moderálási alapelvek, etikett

A Műút folyóirat szerkesztőinek naplója moderálás tekintetében a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesületének vonatkozó alapelveit tartja irányadónak (lásd MTE Tartalomszolgáltatásra vonatkozó működési, etikai és eljárási szabályzat, 3. sz. melléklet).

A jómodorról továbbiakat itt:

Utolsó kommentek

Címkék

Címkefelhő

Naptár

október 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

A Hold szó értelme különös módon megváltozott bennem,

2009.07.20. 18:17 :: k.kabai l.

First man on the Moon — 1969.07.20.amióta embereket láttam mászkálni a felszínén, de még inkább, amikor csupa rosszat hallottam róla, hűvös felszínéről: „űriszony, ügyetlen ruha, / fény-árnyék, átmenet nélkül, / örökös tiszta helyzet. / A szabadsághoz köze semmi.” Mi ez, ha nem a vegytiszta, romantikus ornamentika? Tündöklő Diána, szólítottam meg egykor magamban a bolygót, mely a szerelem istennőjének számított valaha, Ragyogó Arthemisz, Drágaságos Szeléné, Felfénylő Luna — képe a bennünk lakozó sötétségnek.
 


 

„A Holdraszállás az emberi történelem legnagyobb eseménye a világ teremtése óta”, s ha badarságnak találom is ezt az állítást, annyi azonban mindenképpen bizonyos, hogy amióta az ember csak kiűzetett a Paradicsomból, még sohasem jutott otthonától távolabb. De persze Cyrano de Bergerac — aki nem költött személy volt, hanem hús-vér ember, mint te vagy én —, meg is írta Holdbéli utazását 1649-es regényében, azt állítva, hogy az Édenkert is a Holdon található, és amikor Ádám meg Éva a tudás fájának gyümölcséből ettek, Isten a Földre száműzte őket. vakholdTessék, az analógia kikerülhetetlen: estéink Holdja, melyre fel-felpillantunk néha, tompa fényében többtonnás magány, köztes éjszakáink, nappalaink keserítették el, már nem az a Hold, mit korábban neveltünk, nézed, hallod, megérinted — a mi tükrünk. Halott világ ez, és hiába haladunk beljebb, mást nem találunk, csak egyre többet és többet ugyanabból a hazug, dermesztő semmiből.

Majd egyszerre kikristályosodott bennem a kérdés: hogyan is lehetséges, hogy a Hold ragyogása bamba és árulkodó? Hogy a Hold nem átjáró, csak önelvű, önérdekű maszk, hóhérfehér és indokolhatatlanul feldúlt? És ez így ment tovább, szálltam, merültem szünet nélkül. Egyszerre megnyíltam a rejtett összefüggéseknek, egyre mélyebb és mélyebb szférákba ereszkedtem alá. Úgy éreztem, már csak egy hajszál választ el a világmindenség nagy titkának megfejtésétől, ami maga a Pokol. Lehet, hogy megőrültem. Aztán egy reggel arra ébredtem rémülten, hogy visszazuhantam a földre, a töredékes világba, a csupasz falak sivárságába; ismét ott vergődtem, fuldokoltam az időben. Én magamtól vártam többet.
 


 

Azóta mások is jártak rajtad — dadogtam a cseppet sem naiv Holdhoz fordulva —, újak, pelyhesek, egyívásúak, éltesek, lesülve jöttek haza mind. Mesélték, mennyi kalandjuk volt a Holdon; sokfélét meséltek, szörnyűt is — kitalálni olyat nem is lehetne; kétségtelen, hogy jártak rajtad ők is. Nem hinni el beteges volna, felszínes, bamba gőg. Megcsaltál velük, de nem baj.
 


 

Közben a szív kihagy, az ember feje tévedéssel, rossz döntéssel tele, undortól rándul görcsbe a gyomor — vesszek meg, ha értem. Néha olyan, mintha itt mindenki megőrült volna. Ha kíváncsi valaki a véleményemre, minden ezekkel az izékkel kezdődött, amiket fellődöznek az űrbe. Nem lehet csak úgy embereket küldeni a Holdra, kell, hogy ennek valami következménye legyen. Én mondom, emiatt csinál itt mindenki ilyen furákat: szétizélik az eget, aztán a becsületes, jámbor emberek isszák meg ennek is a levét.
 


 

Aztán sokáig rá se néztem a Holdra, azt hittem, már mindegy, csak sugárzó kör, penészes fényű korong, elfogadom, neki ott könnyebb, neki így jobb. Legyen. De történt most valami furcsa. Lunáris rettenet, szembetalálkoztam egy képpel, tökéletesen kerek telihold ült a közepén, olybá tűnik, pontosan a vászon mértani centrumában; a sápadt tányér mindent bevilágított, ami fölötte és alatta elterült, sötét sodra tenger, szája kimondatlan hangot formált, végső, semmitmondó ó-t; megütődve láttam, milyen sugárzóan fényes a kép felső része, mert még a teliholddal együtt is túlzottan áttetszőnek és világosnak hatott az ég. Hogyan lehet ily zöldes az ég, szinte ugyanolyan színű, mint a tó felszíne? Égbolt, mely ugyanolyan színű, mint a föld; éjszaka, mely világos, akár a nappal. A Hold fokozatosan leválik a környezetéről, nem is Hold már, mintha csak egy kerek lyuk támadt volna a vásznon; egy nyílás, melyen keresztül egy másik világba lehet átkukucskálni, az űrben felfüggesztett üres karika, egy szem, mely letekint a földre, és valami olyasmit lát, ami nincs is ott. Ez a Hold lenne az anyám és az apám, bár nem édes?
 


 

Merev kezek, merev mozdulatok, boldogsághoz köze semmi, de a márványarcot nemesíti gyertyaláng, a hold tapintatosan elfordul, zoknit húz fülére. Kör a mezőben, fény, árnyék, átmenet nélkül, örökös tiszta helyzet. Csak hold. Mi a Hold? Nyers kupac érc, még beolvasztatlan; egyre keskenyebbre élezett, csorba sarló.

Kedves Hold — szólítom meg, talán utoljára —, szép a maszkod, bár én gyűlölöm és rettegek tőle, de nyilván ezt is az az isten adta rád, aki elől menekülök, aki engem is kitagadott. Esetleg valaki mással, másokkal együtt díszítettek így fel téged? Szűk résén könnyeden kukucskálsz ki, és én mégis azt szeretném, bár kérni is férfiatlan, ne tagadj majd meg engem, ha akárki megkérdi tőled, voltam-e én is valaki. A démon fenyegető szemhéj alól mered rám, vasálarcod holdálarc — Nyugalom Tengere, messze vagy.

Szélütötte, pontatlan mondatok köröznek a lényeg körül, míg az utazó elcsíphető fényeket keres, mozdulatmaradékokat, mint penészes istendarabkákat a kutya.
 


 

Kis lépés, nagy lépés, isten hozott, ördög visz el, vagy fordítva, mindennél távolabb.
 

(A szövegben szereplő jelölt vagy jelöletlen,
egyenes vagy torzított idézetek
Paul Auster
Holdpalota című regényéből
[ford.: Vághy László, Európa Könyvkiadó, 1993]
és Kemény István
Megcsalt űrhajós című verséből
[
Élőbeszéd, Magvető Kiadó, 2006] származnak.)

12 komment

Címkék: cyrano holdraszállás ... sötétség diána hold kemény istván kkl luna paul auster arthemisz blakelock holdbéli utazás holdpalota megcsalt űrhajós nyugalom tengere szeléné vakhold

A bejegyzés trackback címe:

https://muut.blog.hu/api/trackback/id/tr301254410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ebeledelevics


Az űrben nem kell szarni, meg hugyozni. Azonnal jöjjenek le, akik fölmentek, és fetrengjenek hajukat tépve a porban. Isten úgyis picsán rúg mindenkinek, aki nem imádkozik folytonfolyvást gyakran. Az űrben nincs semmi, azér mer űrnek hívják. Az ÚRBAN meg megvan minden hogyishívják, vagy hogy mondjam. Ez az igazság, nem pedig más.
ebeledelevics


E kő foglani egy házat, tönni beléje papot, oszt jónapot! Vityaz Ebeledelevity Zebulon Vazul a böcsmérletös nevem, nem pedig Pápai Faragó László Laura Dilemma. Na!
ebeledelevics


Csak embör lögyön a fődön, mindegy mijjen, ugyis ojjan amillyen s akkó garant lösz tálva a gyilkolászás egész az uccsó ítéletig, vagy az entrópija möggyüveteliig, há mikülömbség vagyon az embörök köszt, mikó hülye mind, velem kösztük.
Kampó kolleg,
uraságod netántán bekampózott?
Daragije Maharishi!
Saskrüklopszigraslakaksziklömpasé
"A láz mindenkit elkap,
csak forogj és ugasd a Holdat"..

tetragonosz.blog.hu/media/image/photo04.jpg

sálálá..
szép írás, jólesett holdraszállnom.
elvesztett országút, újhold


nem akarod érteni, amit mondok,
úgy teszel, mintha nem értenéd.
puhatolózom hiába, mi is történt, mi van?
kényesen fordulsz el, válaszra se méltatsz;
igazad van, hogy jövök én ahhoz, hogy kérdezzek?
te a magasságos hold, én a senki,
amivé tett diktátor tündöklésed.

megalázol újra meg újra, mert nem voltam „valaki”,
legfeljebb csak átutazó; megtagadsz könnyeden,
de szemembe nézni gyáva vagy.
méltatlan és szánalmas egy történet.
ismét nemfényed vet árnyékot, útvesztőbe kergettél,
bejáratát elállják, kik kellettek neked, fenyegetnek;
a kijáratot idejekorán lezártad. nem ismerek rád.

gyalázat, hogy így eltüntetsz labirintusodban,
finnyásan hárítasz mindent rám —
belátnám, ha felelősségről sose hallottál volna.
mégis te fertőztél meg hazug ragyogásoddal,
beteggé tettél, gyógyulásra kevés esély
ebben az áruló fényben. nem ismerek magamra.
nyersz ezen is, hiúságod hízik önzésben fürdetve.

de legyek én a megértő. legyek én az előzékeny.
igenis, felség. térdet hajtok, fejet hajtok,
szívüres térben sodródom; a kicsinyességet,
mit te az istentől, nem tudtam megtanulni.
mindent érted, semmiért egészen, talán beérem —
a többi béna csönd, giccses pukkedli;
az egyetlen bosszú és egyetlen bocsánat a felejtés.
Jut eszembe:
„A társaságból, mint mindig, Patai volt a leghangosabb: csak azt kapja a büdös kurva (mármint a Hold), amit megérdemelt, ezt rikoltozta a legmodorosabb hangján.”
(Kemény István: Kedves Ismeretlen, 84.)