Lapunk is bemutatkozott a Volt Fesztivál irodalmi sátrában július másodikán. A beszélgetést Tallér Edina vezette, a szerkesztőséget k.kabai lóránt képviselte, szerzőink közül Béki István és Nyilas Atilla olvasott fel verseiből. A különleges körülmények között lezajlott programot és előzményeit Murvai Melinda fotói örökítették meg.

Tallér Edina felemeli a lapot, k.kabai helyesli
 

A szerkesztő válaszolni készül, Nyilas Atilla a sátor stabilitását ellenőrzi, Béki István elmereng
 

Béki felolvas
 

A bemutatkozás előtt tiszteletünket tettük a BV sopronkőhidai tagintézményének pavilonjában is
 

A Műút szerkesztőségét Jenei László és k.kabai lóránt képviselte június 19-én Balassagyarmaton a Hagyomány, kultusz, innováció című tanácskozáson, a Palóc Múzeumban megrendezett nemzetközi folyóirat-találkozón, melyen lapunk mellett a nyíregyházi A Vörös Postakocsi, a kassai Rovart, valamint a házigazda, a Salgótarjánban megjelenő Palócföld szerkesztői és szerzői vettek részt. A Műút által 2009 júniusában szervezett Lapjaink folyóirattalálkozó hagyományteremtő szándékú folytatásán, a baráti légkörben lezajlott tanácskozáson a résztvevő felek lefektették a jövőbeni együttműködés alapjait, kezdve az ilyen jellegű találkozók gyakoribb megszervezésének szándékával: a következő alkalmat idén őszre tervezzük, a házigazda akkor a kassai Rovart lesz.

A tanácskozást követően a négy lap szerkesztői és szerzői felolvastak a Múzeumok éjszakája balassagyarmati rendezvényén is. A találkozó pillanatait és Az irodalom éjszakájának eseményeit Handó Péter fotói örökítették meg.

Mizser Attila köszönti a résztvevőket
 

A Vörös Postakocsi különítménye
 

A négy lap képviselői a patkóban
 

A Műút szerkesztőinek taktikai megbeszélését Antal Balázs (A Vörös Postakocsi) hallgatja ki
 

Az irodalom éjszakája
 

Köszöntöm Önöket!

És maradjon is ma ez a megszólítási forma, korra, nemre tekintet nélkül, ha nem túl nagy probléma.

A tér túl hatalmas. Ez a tér pedig, a folyamatos jelen tere.

Történik. Önök most itt vannak, én is, épp megnyitok, Önök engem néznek, aztán később a képeket, figyelnek rám, mert itt vagyok, a képek is. A most teréből egy kiállítóhelynyi részben mi, mindannyian, azért vagyunk itt, mert ezek a képek a falon itt vannak.

Az, hogy itt lógnak, mi itt vagyunk, folyamatosan múlik, emlékké válik. Az emlékezés egyik eszköze a fotográfia, amely szorosan kapcsolódik az itt lévő alkotásokhoz. A fénykép a fizikai valóságban az egyszer megtörténtet jeleníti meg. Egyszer megtörtént, hogy kisfiúként lefotóztak, az akkori arcom máris a múlté volt. Naponta arcképek, mozdulatok, jelenetek válnak az emlékezés áldozatává így.

Amit pedig körbenézve látnak, az az emlékezés valamilyen más formája, az emlékek koncentráltabb újragondolása. A képmás képmása. Az egyéni, alkotói emlékezet termékei. Ebből adódóan eltérnek, saját atmoszférájuk hideg, sötét szemű, háttér nélküli, organzán.

Saját és keletkezésükkor idegen emlékek újraformázása.

Tehát az idő múlik, a világ gyorsul, a tér nagy, az emlékek gyártása folyamatos. Az emlékezés nyelve egységes, képi. Ám vannak egyéni beszélők, az adott rendszert felhasználók, akik újat alkotnak. Hogy alkotásuk mennyire képes élni, nem élni a megszabott feltételek közt, kérdéses. Az adott körülmények nem kedveznek. A felgyorsult élet, az érdektelenség, az eső, a napsütés, a tisztelet hiánya. Bátorság kell ahhoz, hogy egyáltalán megmutathassunk bármit is magunkból teljesen őszintén. Eltökéltség ahhoz, hogy olyan kialakult és folyamatosan alakuló technikát használjunk, ami eltér, többet vagy kevesebbet mond, mint előttünk akárki. Ha van, aki rendelkezik, vagy úgy érzi, hogy rendelkezik ezekkel, máris nyert, de még korántsem győzött. Talán Önök, akik ma eljöttek, Önök tudják a legjobban, hogy a mi agyonázott kis városunkban mennyire kevés tere van bárminek is, amivel ilyen emberek foglalkoznak, vagy amihez ilyen emberek kellenek. És ha van is, mint most, akkor is bosszantó a félreértelmezés, a sablonos beszélgetések, az alkotás befogadásának pillanatnyisága, a felületi megértés. És ez gyakran van így. Gondoljanak bele, milyen egy alkotónak ezt átélni. Mint mindannyiunkból, belőlük is végtelen fajta van. Vannak, akik könnyen mozognak társadalmi színpadokon, nem esik nehezükre kezet fogni, beszélni másokkal, idegenekkel. Vannak, akik nem. És ezt el kellene fogadnunk. Mert ezek még pluszban hozzájárulnak a nehézségekhez. A leginkább aggasztó dolog maga a felejtés. Beszélek itt az emlékezetről, de Önök, miután ezzel megnyitottam a kiállítást, megnézik a képeket, megpróbálják befogadni, befogadják, bort isznak, pogácsát esznek, beszélgetnek, gratulálnak, miközben elhagyják ezt a helyet, a megnézett képek közül felidéznek párat, az aktuális kedvencüket. A felejtés máris dolgozik, sztahanovista. Még innen elmennek valahova, aztán hazaérnek, tévét néznek, netán olvasnak, gitároznak, beszélgetnek, fogat mosnak, vacsoráznak, persze csak fogmosás előtt, telefonálnak, elmosogatnak, leviszik a szemetet, alszanak, szeretkeznek. Holnap felkelnek, nem jönnek ide, nem. Hogy a már felidézhetetlen képeket újra megtekintsék. Többségük nem látja viszont ezeket a festményeket, hosszú ideig, inkább soha.

Mert munka van, randevú, akciós a nápolyi, meg egyébként is, hogy lehet ide bejönni, csak úgy? Biztos fizetni kell! A képek itt lesznek egy darabig, aztán visszakerülnek az alkotó műtermébe, némelyikük új gazdára talál, járkálnak előtte, nézik, dicsekszenek vele, megszokják, nem nézik. Önök már rég elfeledték őket, ha még évekre talán be is rögzült némelyik.

Én meghalok.

A kép túlél.

Elmúlunk és emlékeink maradnak csak utánunk, amit szintén el lehet feledni.

És külön feladatom, hogy a kiállítást ezennel megnyitottnak tekintsem.

Köszönöm figyelmüket.

 
(Elhangzott Csabai Renátó kiállításának megnyitóján,
a miskolci Művészetek Házában, 2010. június 3-án.)
 

Az Ünnep Könyvhét megnyitójára jelent meg a Műút idei harmadik, 2010019-es száma — teljes tartalomjegyzék, részletek és letölthető borító a Műút honlapján.