Tandori Dezső Joseph Beuys: Hogyan magyarázzunk el verseket...[!] című versének elején a szerző egy képet „mutat”, Beuys akciójának fényképét, melyen ott látható maga Joseph Beuys egy halott nyúllal, „és ez így maga egy kép” — mondja Tandori; és ez így maga a „kép”, melyet a szerző mutat, s melyben, magától értetődően, benne áll maga Tandori Dezső is. Mit magyaráz ez a kép és kinek, a Joseph Beuysot és a nyulat ábrázoló képet felmutató Tandori jelenléte által? Maga a megjelenítő, Tandori Dezső soha nem jelenne meg előttünk Beuys halottas zsír-maszkjában, valószínűleg nem jelenne meg sehogy sem a maga fizikai mivoltában, de hol van ő maga, amikor felteszi a kérdést: „De hol vagyunk mi? Miféle semmibe néz el a nyúl gyengéden tartott teteme fölött Beuys? Mi az, amit igazából csak a halott nyúl — történetesen egy nyúl — ért meg... miből?” Ez a kérdés, a miből is! Nyilván az együttlét az, amit érteni kell ebből a jelenetből. Nemcsak Joseph Beuysét, a nyúlét, Tandoriét és a képek képzetét (materializálódjanak ezek akár versként), nemcsak a fizikai lehetetlent, és nem csak a szellemit. Hanem hogy a képek, éppúgy, mint a versek, megértésre vágynak. Hogy a halott nyúl oly közelségbe került hozzánk — történetesen egy nyúl, holtan —, hogy „mostmár ledőltek a korlátok.” Most már a „megmagyarázhatatlant elmondhatjuk”, el annak, aki azt se tudta volna különben, hogy „van” („»van«”) valami megmagyarázandó. De hogy azt a nyúl „tudta”, hogy van „valami” nyúlság fölötti, biztosra vehető, mondja Tandori, „biztosra vehető”, s folytatja, ahogyan mi is „tudjuk”, hogy van valami fölöttünk, a képeink fölött, a vers fölött, túl ezen (és ezen is), meg ami mondható róla. És még valamit: a halott nyúllal most már kapcsolatunk van, és csak mert képzőművészek, költők vagyunk (mármint Beuys és Tandori), ezért jön be a kép, a vers. Hogyan magyarázzunk el egy halott nyúlnak... — mit is? Ez az, nem volna mit mondani, nem lenne a neve, a végső kapcsolatnak persze, a kapcsolat túlján, ha nem neveznénk el képnek vagy versnek, vagy ha nem volna épp az vagy amaz — ez — végül „kép” vagy „vers”. Míg ezt írtam, macskáink, Wittgenstein és Kosztolányi, a Büdös és a Radírpók egymást kergették körbe-körbe a lakásban. Egyszer jó lenne elmagyarázni nekik, miről is volt (van) itt szó ezzel. Egyszer el fogom magyarázni nekik, biztosan, ezt az egészet. Addig meg — például most — megyek és megetetem őket, hogy ezzel is tovább tolódjon mindenféle magyarázat. Az etetéssel azt próbálom elmagyarázni magamnak — és persze nekik, illetve mindazoknak, akik ezt olvassák —, hogy erre az írásra itt most igazából nincs is szükség. És Tandorira gondolok, a Beuysra gondoló Tandorira (ahogy mintha Beuys „imádkozott” volna érte), hogy nem volt semmi szó, egy hang se azon a képen, „én is láthatatlan maradok” — gondolja, pedig mégiscsak látható, hiába nincs semmi szóban semmi kép ott (itt), mintha legalább a szóban nem forogna a világ.

(fotó: Várnagy Tibor;
rajz: Tandori Dezső)