Azt olvastam az egyik pártvezértől, most mindegy is, melyiktől: az emberi létezés egy alacsonyabb fokára léptünk vissza. Lényegtelen, miért mondta ezt, a politikusi mondatok a semmiből egyenes úton vezetnek a semmibe, tehát tudtukon kívül és professzionális módon nihilisták. Azért akasztott meg mégis ez a mondat, mert talán van valaki, aki a felszíni bárdolatlanságán túl mélyebben kívánja értelmezni — mondjuk ráér, vagy ráhajtana, vagy a fene tudja. Én így jártam, és egy kicsit belesápadtam, ide is írom, miért. Dolgozom egy hosszabb szövegen, ennek egy pontján a következő hibát vétettem: „Na most ezeknek én mondhattam, hogy térjenek meg az előző állapothoz, amikor ők mindig egy előző állapotban vannak. Tök mindegy, honnan és hogyan nézzük, gondoljuk, amit mondok, de ők mindig legalább eggyel korábbi verzióban léteznek.” S nem sokkal ezután még teszek is rá egy lapáttal: „Van bennünk ez a rémült civilizációs kényszer, hogy nem lehet egyből az egész fegyverarzenállal nekik esni, hogy nem lehet a friss, gőzölgő húsukat a kutyáknak dobni, vagy még nekik sem, csak megmutatni nekik, aztán be vele a tűzbe. Ugyanakkor és szégyenszemre máris formálódnak a tartósságra berendezkedő, pontos mondatok, mint az emberek által praktikusan kijárt ösvények, mert azért közlekedni muszáj. Józan legyél, mondta anyám a háta mögé bökve, arra, ahol azok voltak, én meg azt gondoltam, nahát, ez gyönyörű!” Kénytelen voltam belátni, mindeddig mennyire könnyű szívvel bíztam a szövegkörnyezetben. Holnap nyitunk egy új évet. Én is. Attól tartok, semmi sem fog változni. Én sem. Délután negyed kettő van, Szilveszter napja, és még egyetlen papírtrombitát sem hallottam az utcáról. Mi történhetett?