Mostanában sűrűn tapasztalom, hogy a képzőművészetben is gyakran tűnnek fel teljesen banálisnak tűnő dolgokat ábrázoló művek. Sok esetben persze ezek a képek csak látszólag banálisak, az eszköztelenség és a csend mögött általában sok minden rejtőzik, melyeket persze rendre magunkból kell kifejtenünk. Ez a szándékos visszafogottság talán a mindennapokban mindenhonnan ránk törő érdekességek és újdonságok ellenpontjaként születik meg. És itt nem csak a médiák folyamatos idétlenségeire, az állandó figyelemfelkeltésére gondolok, most vettem észre kint ülve, hogy már wc-papírból sincs csak úgy régi, csak NEW! van, ez most itthon éppen kamillás.

Szóval hasonlót éreztem A londoni férfi nézésekor, amin többször elbóbiskoltam ugyan, de ez nem zavart a film élvezetében. Itt is egy elvileg kriminek készült egyszerű történet a film alapja, ami kb. 8 mondatban elmesélhető. Mármint a sztori, mert a film több mint két órás. Arra gondoltam, hogy vajon mindegy volt-e Tarrnak, mit dolgoz fel, a film úgyse a könyvről szól, hanem magáról a filmről, tehát hogy nyúlhatott volna bármi máshoz, úgyis valami ilyesmit hozott volna ki belőle. Aztán rájöttem, hogy nem. Őt igenis érdekelte a történet, csak a könyvet egy másik síkon olvasta és értelmezte, mint azt általában mindenki tette eddig. Ahogy a közhelyek mögött is igazság lapul, úgy lehet bármit, bármilyen kis dolgot máshogy látni és tudni, ha hozzáveszed az őt körülvevő valóság időbeli és térbeli szövevényét is.

E film a magányról, a monoton életről, a nyomorúságról, a kiszolgáltatottságról, a minimállét egyhangúságáról és a beletörődésről szól, csak éppen nem a szavak, a történet, az események, hanem a film nyelvén. A minap olvastam róla valahol, hogy nézhetetlen. Az biztos, hogy ha az ember nem hagyja magát és ellenáll neki, akkor az. E film egyik lényege szerintem, hogy egy pszichikai teret hoz létre, amelybe vagy bemész, vagy nem. Ha már bent vagy, akkor minden más lesz, minden helyénvaló: a színek hiánya, a szürkeség, a hosszú snittek, az örökösen fújó szél, vagy a köd, a csikorgó kavicsok, a rádkényszerített, lassan folyó idő. Most ne is beszéljünk az eszméletlenül szép fotózásról, ami egy nagyon furcsa ellenpont ezekkel a nyomorult és sivár életekkel és üres sorsokkal szemben. Amikor hazamegy a váltóőr és vetkőzik, teszi le nadrágját, cipőjét (az a bakancs maga egy sorssűrítmény, mint van Gogh-nál), olyan fények jönnek elő, mintha valami barokk képen Krisztus színeváltozását látnánk. Stb.