„Most már látom: a férfi, aki a nyulat mintha / ringatva tartaná a karjában, ő olyan, mint aki / halott, mint akit előástak így még egészen tartható / testtartásban, és valami kitartóság is van, az arcon / a maszk maga a tartósság, a lepusztulásé. A nyúl, / akinek a képeket magyarázzák, ő olyan, mintha élne, / csak aludna, vagy mintha Ophéliát Hamlet még egyszer / így — — — és semmi köze a közkeletűhöz, hogy »nyuszi«. / A zubbony, a trikó, talán, ha jól nézem, a nadrág / ormótlansága, és a hosszúfülű lény békéje, a fényképen / a középtérben a nézők esetleges arca, a férfi és a nyúl / oldalsó főhelye: se tragédiát, se belenyugvást nem / sugall, ez egyszerűen így van, megvan, ennyi van, eddig / lehet eljutni, amikor már valami esélytelen, valami / lehetett volna, de már csak a képek magyarázása. // »Hogyan magyarázzunk meg egy halott nyúlnak képeket 1965« / A dolog maga pedig túl van az első két évtizedén, az időn.”
(Tandori Dezső: Beuys és a képmagyarázás;
fotó: Szentirmai Dóra)
Utolsó kommentek