„...egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!
kifelé a ladik.”
(Illyés Gyula)

      Itt egyensúlyozok
      egy gondolatjelen,
nem kérdés: „Átérek-e valahára...”!
      Egy hídfő már amott
      olyan szilárdan áll.
(Várhatsz, zárójelem!)
      Beülök egy Canal
      Grande-parti teára.

      Híd- s palotasorok:
      így-úgy megismerem
cikcakkotok, már másodjára járva.
      Ki-be fordulgatok;
      canarino-madár
kis énekét lesem,
      míg várok a Canal
      Grande-parti teára.

      Cölöpökön víz lotyog,
      csónakfenekeken;
s egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.
      Valami hogy lobog!
      S fénylik egy kiskanál,
míg citromszeletem
      árnya hull a Canal
      Grande-parti teára.

      Hogy bealkonyodott!
      Hűvösség a vizen,
s a Rialto bazárjain fatábla.
      Ugye, maradhatok?
      (Ha már — ! Ha már — ! Ha már — !)
Kitől kérdezhetem?
      ...Most egy hajó beáll,
      válaszomra se várva.
 

([1938–    ],
A becsomagolt vízpart,
Kozmosz Könyvek, 1987.)