Akkor csak röviden – bár még így hosszabb leszek a kelleténél. Valahogy arra számítottam, hogy most Farkas Zsolt (újra) egy izgalmas, mondandójában is jelentőségteljes, bölcsebb szöveggel áll elő, mely némiképp árnyaltan képes bemutatni, kontextualizálni egy jelenséget, egy művet és annak holdudvarát, s amely után másképp, sőt jobban fogom érteni magam is ebben a szövegekkel és intézményes érdekekkel egyaránt zsúfolt környezetben. Nem ezt történt. Kaptam egy helyenként szórakoztató – nem egyszer idegesítő módon szórakoztató, de mégiscsak – írást (mondjuk afféle öncélú pamfletet, de nevezzük akkor esszének), sokfelé ágazással, figyelemreméltó mikroészrevételekkel, bölcselkedő (ex)kurzusokkal. Kiokosodunk itt alaposan az őszinteség, szolidaritás, tudományosság, szakmai nyelvhasználat stb. alapkérdéseiben – az én kérdésem: Önök minek hívnák a felhasználóbarát nyelvhasználat, a közérthetőség és közvetítőképesség Farkas általi követelését mondjuk a Kukorelly-monográfia ismeretében? Mindeközben az értekezés tulajdonképpeni tárgyát tekintve viszonylag szűkre szabott a mondandó, nem túlzottan elmélyültek az értelmezési kísérletek. Igaz, az általam olvasott „kritikák” közül ez az első, mely egyáltalán felveti, hogy nyilván Bezeczky szövegét sem lehet és érdemes gáncsnélküli, érdekmentes írásként kezelni, s Farkas feltételezte, hogy e könyv retorikájának is megvannak a maga határozott érdekeltségei, céljai. Egy kicsit vártam is, hátha ebből (még) többet felmutat, de nem. Valamennyit mintha felmutatna: Farkas például először (Műút, 64. oldal) mintha el tudná képzelni azt, hogy azok a pontok, ahol a konstrukcióból elvileg nem következő ítéletek hangzanak el – Németh László, Juhász Ferenc esetében például –, mégiscsak felfoghatók a teleologikus íven kívüli irodalomértelmezői attitűd megnyilvánulásaiként. Később aztán egyáltalán nem tudja elképzelni: „Úgy sejtem, a MIT Elmélete és Története e nyilvánvaló lukai, ellentmondásai mind-mind egy simán intézményeshatalom-elvű kamarillapolitika működésének nyomai.”
Ekkor kezdtem gyanakodni, hogy azt szolgálta volna a megelőző 11 oldal Farkas írásában, az őszinteség retorikájának legitimálása hosszú passzusokban, az intézményes kérdések szakmai kérdésként állítása korábban, hogy többek között ez a mondat leírható legyen?
Az eddigi kritikák némelyike nem tett mást, mint hogy a Bezeczky-könyv mögül, pontosabban inkább mellől, azt hozsannázva (s ebben a teljes kritikátlanság is benne foglaltatik természetszerűen), jobban és rosszabbul palástolt (kár)örömmel, rúgott még párat KSzE-be (úgy, ahogyan a könyv azt nem teszi), magát a könyvet pedig olyan leíró, elemző jellegű munkaként állította be, mint amely most már-már megkérdőjelezhetetlen érvénnyel feltárja nemcsak Kulcsár Szabó teorémájának és történetkonstrukciójának hibáit, de ezzel állítja annak működésképtelenségét is. Márpedig e két dolog nem ugyanaz.
És itt kapcsolódhatunk az egyik kulcskérdéshez (felteszi Farkas Zsolt, Sári B. László, Bán Zoltán András is): ha KSzE konstrukciója ennyire működésképtelen, akkor hogyan lehet mégis ekkora jelentősége, hatása? A kérdés jogos, ugyanakkor nem költői, s nemcsak a recenzensek által sugallt hatalmi alapú válasz adódhat rá. A recenzensek szerint mintha a KSzE-művek (különösképp az irodalomtörténet) hatásrendszere, hatástörténete szinte kizárólag intézményes–hatalmi okokra lehetne visszavezethető. Ám itt inkább csak sejtetve van, s ki nem fejtve, mire is gondolhatunk pontosan. Farkas Zsolt e tekintetben nem (sem) köntörfalaz – ám abban nem vagyok biztos, hogy ez a fajta egyenes beszéd vajon termékeny-e bármilyen szempontból. S végképp, hogy nem mutatkozik-e túlságosan is vaknak bizonyos elvitathatatlan eredmények, pozitívumok iránt – s itt egyértelműen arra a szerteágazó impulzusrendszerre, hatóerőre gondolok, amit Kulcsár Szabó gondolkodásmódja kölcsönzött a honi tudományosságnak.
Egyetértek azzal, hogy az intézményes hálóról, hatalmi tényezőkről is lehet szakmai alapon beszélni – mondjuk egy körültekintő irodalomszociológiai vagy irodalomtudomány-szociológiai eszmefuttatás keretében. Havasréti József Jelenkorban megjelent recenzióját Bezeczky könyvéről ebből a szempontból körültekintőbbnek és vitaképesebbnek tartom. S ez a legnagyobb bajom Farkas írásával – stílusa, egyszerre ironikus, szarkasztikus ugyanakkor deklaratív nyelvhasználata nehezen teszi vita-, s így párbeszédképessé a szövegét. Persze, nem kell szükségképp ilyennek lennie egy írásnak – de érdemes ennek 14 oldalt szentelni? Én egy többnézőpontú szöveget vártam ennél, s bár az írás elején ennek lehetősége meg is volt, a végére olyannyira cinikussá vált, ami számomra ellehetetlenítette azt, hogy a megfontolásokat az önmegértésbe tudjam fordítani. A milicista retorikáját (fegyverbarát, ellenség stb.) szintén aligha lehet összetett igazságigénnyel olvasni. Ez sem tudományszociológiai, sem tudománytörténeti, sem irodalomtudományi szempontból nem tanulságos (mit lehet belőle tanulni?) – ellenben (sok passzusában) nagyon erősen hajaz a hatásvadász, differenciálatlan beszédekre.
Ezért voltam szomorú tehát, s nem azért, mert magam is – vállaltan – szimpatizálok a Kulcsár Szabó-féle iskolával. Egyébként épp azt tartom a legszerencsétlenebbnek a Bezeczky-könyv eddigi hatása kapcsán, hogy arról, hogy itt valaki diskurzuselemző módszerekkel megvizsgál („ízekre szed”, ahogyan egy kritikusa fogalmaz) egy szövegkorpuszt, finoman áttevődött a problémátlan bírálat az adott szövegkorpusz szerzője által megtestesített intézményrendszerre és szereplőire.
Pedig hát sok minden következhet sok mindenből, de abból, hogy valakinek a fogalomhasználata nem következetes az életművében, hogy kimutathatóan teleologikus az irodalomtörténet felépítése, hogy a nietzschei hermeneutika az értelmezői gyakorlatban nem mindig látszik ugyanúgy érvényesülni stb., szóval mindebből még egyáltalán nem következik az, hogy e tudományos munkásságnak ne lennének olyan rendkívül fontos szeletei, ne volna kísérletező jellegű, inspiratív ereje, bölcseleti deleje (azaz nem jelenti azt, hogy használhatatlan és érdemtelen). Mindez már önmagában is elégségesen megteremti az alapját a KSzE-korpusz széleskörű, produktív hatásának – s nem feltétlenül pusztán direkt hatalmi gesztusokban kell keresni a miértekre a választ.
Sajnos, vagy nem, de releváns válasz lehet az, hogy láthatóan Kulcsár Szabó műveinek vannak hibái és ellentmondásai, következetlenségei (s ezzel vélhetően nincs egyedül, pusztán kevesen vállalkoznak arra, hogy tudományos munkásságuk éveit egy élő pályatárs életműve vizsgálatának szenteljék ilyen alapossággal), s emellett széleskörű hatása csakúgy eredeztethető munkásságának tudományos és bölcseleti izgalmából, eredményeiből, mint a szép lassan kiépülő intézményrendszerből – s egy olyan tanítványi körből, mely nemcsak kiegészíti Kulcsár Szabó eredményeit, s nem pusztán applikálja azt, de rendre konstruktív kritika tárgyává is teszi, s korrigálja is (éppenséggel a modernség felosztásának modelljét illetve a posztmodern kitüntetettségét tekintve is).

Lapis József

Kezdem azzal, hogy a vitához csak részben tudok csatlakozni, ugyanis Lapis kollégához hasonlóan (sőt, nála még inkább) fiatal vagyok ahhoz, hogy az elmúlt évek-évtizedek monográfiáit, irodalomtörténeti fejleményeit, stb. mind ismerjem. A vitához kapcsolódó szövegeket azonban olvastam, s ez nekem most egyelőre elég.
Lapis így fogalmaz:
„Pedig hát sok minden következhet sok mindenből, de abból, hogy valakinek a fogalomhasználata nem következetes az életművében, hogy kimutathatóan teleologikus az irodalomtörténet felépítése, hogy a nietzschei hermeneutika az értelmezői gyakorlatban nem mindig látszik ugyanúgy érvényesülni stb., szóval mindebből még egyáltalán nem következik az, hogy e tudományos munkásságnak ne lennének olyan rendkívül fontos szeletei, ne volna kísérletező jellegű, inspiratív ereje, bölcseleti deleje (azaz nem jelenti azt, hogy használhatatlan és érdemtelen)”
Az igaz, hogy a fentiek alapján egy tudományos életmű még lehet jelentékeny, produktív, de az már kétséges (figyelem, itt jön a lényeg!), hogy az irodalompolitikai harcokban kiküzdött monopóliumhoz, kvázi-hegemóniához ez elégséges volna-e. Bezeczky tisztán rámutat azokra a nyelvi manipulációkra, porhintésekre, amelyeknek köszönhetően KSzE teorémái, ha nem is inadekvátakká, mindenesetre gyanúsakká válnak. B.G.: „Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti vállalkozásának ellentmondásossága abban áll, hogy hamisítatlan fejlődéselvű logikával, referencialitást és egyetemes perspektívát alkalmazó, oksági viszonyokon alapuló, teleologikus elbeszéléssel állítja elő a fejlődés elvű logika, a referencialitás, az egyetemes perspektíva, az oksági viszonyok és a teleologikus elbeszélés tagadását.” A szöveg záró mondatainak egyike. Igen, a tudományos hitelesség tekintetében ez nagyon nagy baj, hogy mást ne mondjak: teljes deficit, s ugyan a királyakasztás körül ujjongó lusta-lázongók mellé beállani nem akarok, annyiban felelősségmentesíteném pl.: Farkas Zsolt provokatív és szarkasztikus pamfletjét, amennyiben elmondható, hogy miután egy teljes értékű, kerek, pedáns, valóban széles perspektívában egy töredezett egészre rálátni képes, tudományos mű, a lihegő, elsietett ítélkezés problematikus motivációi nélkül már rámutatott a hibákra, s noha e rámutatás gesztusának a pontos vizsgálata még nagyon sok időbe telhet, a figyelmet KSzE munkáiról inkább KSzE személyére fókuszálta. Nem szép, nem jó, de abban a pillanatban, hogy az ő elitizált, bennfentes és „exkluzív” nyelvhasználata mellé autoriter (mert az!) személye is odaállítódott, ennek minden mellékes, és fő-szerepével együtt, valóban, mintha lehullna a lepel. Mondhatni, a király meztelen. És ez így együtt érdekes. Nem csupán a lepel lerántása, hanem a hozzá tartozó szerep is. KSzE az ugyanis, aki kisajátít, elnémít, megbénít, kioszt, megmond, elvon, deklarál, iskolákat, intézeteket, tanszékeket, folyóiratokat vezet, és kánont csinál.
És még egyszer: KSzE eszköztára, ehhez volt nagy segítség Bezeczky könyve, ezekhez teljes mértékben elégtelen.
Így teljes a kép.

Gerőcs Péter

Nem tudom, számomra a Kulcsár Szabó által felkínált értelmezői attitűd kifejezetten inspiratív volt és az is. A legtöbb szövegében izgalmasnak tartom a vitaképességet, pl. nagyon szeretem A szerelmi líra végéről írott értekezését, pedig több pontját megkérdőjelezhetőnek (s megvitathatónak) tartom, a következtetéseivel sem értek egyet, és amikor ezekről a versekről gondolkodom vagy beszélek, akár tanítás közben, akár más helyzetben, nem az ő lépéseit követem. Ugyanakkor a szöveg elegáns gondolatvezetése, sok izgalmas megállapítása igencsak termékenyen hatott arra, hogy jobban értsem az adott verseket, a szerelmi lírát magát.
És ez az irodalomtörténetére is igaz, ez egy olyan konstrukció, melynek nehézkedése van, de izgalmas értelmezői feladat ezt pontonként, egy-egy szerzőnél oldani, továbbvinni, átgondolni. És ebben tudtam én használni a Bezeczky-könyvet, ebben a távolságtartásban jelentett segítséget (még ha abban nem is, hogy bizony irodalmi problémákat hogyan lehetne más érdemmel átgondolni).
Bezeczky munkája abból a szempontból viszont hiányosnak tűnhet, hogy azokról az érdemekről nem vesz tudomást, melyek miatt igencsak nagy hiátus lenne a honi, modernségre vonatkozó irodalomértésben. Ez a mű nem önmagában, hanem hatástörténetével együtt létezik, az pedig igencsak termékenynek bizonyul. És ha valamiért elégséges lehet, akkor elsősorban ezért lehet az.

Az általad idézett mondat egyébként nekem kissé fura, bevallom. A "referencialitást ... alkalmazó"? A "referencialitás tagadása"? Ezek a kifejezések már-már nonszenszek, de utána fogok nézni a megfelelő szöveghelyeknek a könyvben, hogy mennyiben származhat pl. utóbbi KSZE-től. Hát igen, ez az a pont, ahol kellenének a hivatkozások, az alaposabb kutatómunka...

(Az ad hominem érvelést, kritikát egyébként mindig nagy ellenérzésekkel fogadom, bárkitől érkezzen is.)

Lapis József