Részlet Vlagyimir Szorokin 23000 című, magyarul is hamarosan megjelenő regényéből

További részlet korábban itt, illetve a Műút decemberi számában
 

Vlagyimir Szorokin: 23000
Fordította: Holka László
Gondolat Kiadó, 2009
ISBN 978 963 693 133 9
279 oldal, 3200 Ft

Szívem érzi a fivérek jelenlétét.
S én elhagyom az álmomat. Ami az utóbbi években állandóan ugyanaz. Álmomat, mely hozzásegít az alváshoz a Föld nevű bolygón. Az én ragyogó álmom. Álmom, amely mindig velem van:
Mi végre mind, mind, mind, az utolsó testvérig mindannyian együtt vagyunk, közeledünk a Helyhez mi egészen közel van, látom a Helyet, látom kibontakozni a ködből, el nem lehet véteni, oly kívánatos és elkerülhetetlen, hogy attól tartok, az utolsó pillanatban eszméletemet vesztem, ezért kapaszkodom, kapaszkodom, kapaszkodom fivéreimbe és nővéreimbe, karjaim ölelik őket, benne vagyok a sokaságukban, a meghitt tömegben, hozzájuk tapadok, megérintem testüket, melyek hamarosan felolvadnak a Fényben, felolvadnak velem együtt, mindörökre felolvadnak, vizslatom az arcukat, a meghitten ismerős arcokat, amelyek ezek alatt az évtizedek alatt körülvettek, segítettek a célunk felé haladni, hallgatom szívverésüket, eme húsmotorok utolsó dobbanásait, amik rejtegették a Fényt, a bennünket illető Fényt, amivé mi mind hamarosan átalakulunk, az Eredendő Fényt, ami nem engedte meg, hogy elpusztuljunk a rettenetes Föld nevű bolygón, a Fényt, amely egészen, egészen közel van.
Moho fivér keze megérinti arcomat. Felismerem és emlékezem. S testem felébred. Kinyitom a szemem. Moho fivér és Tbo nővér nyoszolyám fejénél áll. Izgatottak. S én menten felfogom, hogy mitől. Felesleges nyomorúságos földi szavakat kiejteniük: a szívük sugározza felém az örömöt. Én hallgatom a szíveiket. És értem, mekkora öröm ez. A szívem repesve vár. Jóval idősebb és erősebb a testvérek szívénél. De nem veszítette el képességét, hogy ártatlanul repessen a várakozástól. A szívem remeg. Pontosan ugyanúgy, mint annak idején az Alpokban, ahova kislány koromban kerültem. A mellem vérzett. Megrázta a jégkalapács. És felébresztette az ifjonti szívet. Az agg Bro pedig megérintette a szívemet. Oly módon, hogy attól fogva repesett az édes várakozástól a Fényre.
Mozgatom az ujjaimat. Felemelem sovány kezemet. Nyújtom a testvérek felé. Remeg a kezem. Moho és Tbo lehajolnak, kézbe veszik a tenyerem. A mellükre teszik. Szívem üdvözli az ő szíveiket.
Moho és Tbo leveszik a takarót a testemről. Hegyi fűszálakból szőtték azt, melyek meghosszabbítják a test életét. Vén testem találkozik a Föld levegőjével. Keserű e levegő és rombol.
Belép Mef és Por fivér, ők minden reggel segítenek nekem. Mindkettőjük teste fiatal és izmos. Erő és nyugalom árad belőlük. A két fivér erőteljes karjai megragadják testemet. Elcsigázott az a földi élettől. Kiszáradt a szívbéli tudástól. Kiszikkadt, mert szenvedett a Keresés Tehetségének hiányától. Ama Tehetség hiányától, mellyel csak Bro és Fer rendelkezett. Mely Tehetség révén mindenki egyszerre fellelhető. Mely Tehetség egyedül nekem nem adatott meg ez alatt a hatvan esztendő alatt. Amelyre oly keservesen szomjúhoztam egész valódi életemben. Amelyért szívem szakadatlanul fohászkodott. Amelyért bömbölt az agyam. Amelyért pezsgett a vérem. Amelyről búgtak a csontjaim.
A fivérek karjai tágas kőterembe visznek. Kék kagyló vár rám. A fivérek gondosan elhelyezik tehetetlen testem a meleg kagylóban. Gőzölgő tehéntejjel töltik azt meg. Örvénylik és habzik a tej. Elnyeli testemet. A teremben a testvérek hangja zsong. Mindegyikük halkan mond valamit. Hangok tucatjai, hangok százai láthatatlan rajjá fonódnak össze a márványkupola alatt. Mindig velem vannak. Hallgatom őket. A hangok zsonganak. E zenével veszi kezdetét minden áldott reggelem.
Lehunyom a szemem.
És lebegek a térben.
És szívemmel mindenkit látok a mieink közül.
Ebben a másodpercben számuk 21368.
Velem együtt 21369.
A fennmaradó 1631 a húsrobotok világában keresendők. Hangjukat nem hallani a kórusban. Nem látom a szívüket. Ők még ébredésre várnak. Várják a találkozást a jégkalapáccsal. Várnak bennünket.
A tej gyorsan leadja nekem a hőt, gőzölögve távozik a kagylóból. Mef és Por felemelnek. Válogatott lenszálakból szőtt lepedőbe csavarnak. Ráültetnek két kék kőre. A testvérek ujjai segítenek gyenge testemnek megszabadulni a Föld általam megemésztett táplálékától. Azután hegyi patak vizének jeges sugarával lemosnak. A kristályos vízsugár élénkít engem. Hegyek nyugodt jegének emlékét őrzi.
Azzal életre kelek.
Mef és Por átvisz engem a ruhatárba. Leülök a meleg márványra. Kiválasztom mai öltözékem. Ruháim sokféle árnyalatban tündökölnek a halványlilától a mélykékig. De az összes ruhának egyforma a szabása.
Tudom a szívemmel, hogy a mai nap különleges. Kiválasztok egy selyemruhát, a legtisztább lila színben. Vihe nővér türkizkék fésűvel rendezgeti ritkás és tökéletesen ősz hajamat. Nyuz és P nővérek bedörzsölik a testem szezámolajjal. A nővérek karjára támaszkodva felállok. S a ruha felöltöztet. A nővérek karomnál fogva támogatnak. Apró, kerek szobába vezetnek be. Hegyek bíbor köveiből metszették azt ki. Víz csöpög itt alá, s áll benne egy kehely, a kehelyben a tajga füveiből készített főzet. Erőt ad az én idős testemnek. Reggelente 23 percig tartózkodom én ebben a szobában. Apró kortyokban szürcsölgetve a teát eleresztem a szívemet. S összpontosítok elmémmel. A bíborszín közeg arra kényszerít, hogy felidézzem a Föld kíméletlen világát. A húsrobotok nyelvére emlékezem én, az erkölcseikre és a vágyaikra. Feltolul bennem komor világuk képe. S ez további harcra késztet.
A bíborszféra után munkához látok.
Ám ez a nap különleges nap. S közeledik a különleges ügy. A húsrobotok világa nem érdekel engem. Az Étkezőterembe tartok. Tágas, fehér helyiség. Ablakai nyitva. Behallatszik a partról a hullámverés hangja. Hullámokat görget a közelben az általunk létrehozott Óceán. Mormogása eszembe juttatja a Nagy Hibát. Az Étkező közepén nagy, kerek asztal, mit lila kőből faragtak. A Középső Kör az asztal körül helyezkedik el. 230 fivér és nővér.
Leülök az asztalhoz. Gyümölcs, zöldség van rajtuk. Minden reggel körülüli az asztalt az összes fivér és nővér, ki velem lakik a Házban a Szigeten. Ma is itt vannak. Én látom szíveiket.
Ga, Noro, Rat, Moho, Tbo, Mef, Por, Vihe, Nyuz, P, Se, Forum Dasz, Rucs Bi, O, Vu, Szam, On Ut, Ze és Jugom ül mellettem. De nem azért, hogy megkezdjük a lakomát, mint rendesen. Valami nagyon fontosat szeretnének közölni velem. Tudnak arról, amit szívem csupán édes előérzettel sejt. Amiről az utóbbi években oly sok kínzó álmom volt. Ami csak nőttön nőtt az előérzettel. Ami, mint egy fényhullám, a szívemben dobogott. S amire mindannyian szomjúhoztunk.
Az Étkezőteremben csakis földi nyelven szoktunk beszélni egymással. Azért, hogy szívünk nyugodt legyen a táplálék elnyelése idején. Ám ezen a reggelen nem is emlékszünk holmi ételre. Ga fivér, legfőbb segítőm a házban, megtöri a csendet:
— Hram, ő már a fivéreinkkel van.
— Tudom — válaszolom én, megzabolázva szívemet.
— A hús gomolyog — rezzen össze Se nővér — A hús ellenáll a Testvériségnek.
— Tudom.
— A hús nehézségeket szül — néz rezzenéstelenül Forum.
— Tudom — felelem, legyűrve szívemnek villózását.
— A Testvériség küzd érette — mondja Vu fivér. — Útban van hozzánk.
— Tudom.
— A Pajzs fedezi őt.
— Tudom.
— Ha a Fény éket törve félretolja a húst, ma estére itt lesz — mondja Ze nővér.
Nincs ereje, hogy megfékezze magát. Szíve fellobban.
— Tudom — felelem, válaszképpen szintén fellobbanva a szívében.
Erős szívem fellobban. Megbontja a Ház szigorú rendjét. A szívünkkel beszélünk. Túl soká tartott várakozásunk. S hányszor, de hányszor vártunk hiába! De a Ház összes lakójának szíve ezúttal is csupán hisz. Én pedig tudván tudom! Mert én akartam! Borzasztóan szerettem volna bizonyosan tudni, hogy ezúttal minden valóra válik, minden a helyére kerül, elrendeződik, összejön, egybeesik, egybefolyik: fellebben a húsfüggöny, megkerülnek a hátramaradottak és elkallódottak, bezárul a Nagy Kör. És felragyognak a szívek. És széthullanak az izomszövetek. És összetörnek a csontok. Porrá lesz az agy. Megszakad a szenvedések láncolata. S a Fény széthinti a Mindenségben az atomport.
A szív korábban nem tudott egyébről.
A szív most nem tud egyébről.
A szív a legfontosabbról beszél. Megdermedünk a kör alakú asztalnál.
Szíveink lobognak.
A bűvös szavak sugároznak. Árad belőlük az Eredendő Fény. A házban most pontosan 23-an vagyunk. Kis Kör. A legkisebb. Van Közepes (230), és Nagy (2300), amelyeket a Testvériség a sorsdöntő pillanatokban alakít ki. Ezek a gyámolítás körei: Gyámkörök. És a Döntéseké. De ma, a várakozás napján Kis Kör van. Ez a Remény Köre. Lévén, hogy nyolc alkalommal vártunk. Nyolc alkalommal reméltünk. Nyolc alkalommal hittünk. Ám hitünk nem válhatott valóra. A Föld szörnyű világa nyolc alkalommal fosztott meg minket a Legfőbb Reménytől.
Ma kilencedszer reménykedünk. A Remény Kis Körével. Ezt megalakítva tudjuk, hogy létezik még hat Kis Kör, miket a Testvériség alkot ezekben a percekben. Távol vannak azok innen. Az Óceán választ el tőlük. A Testvérek éreznek bennünket. Szívük lángol a reménytől. Szívemmel látom az összes ilyen Kört. Mindegyiket.
Beszélek velük.
A mi Körünk beszél velük.
48 földi percen át.
Szívünk lecsillapodik. Kezünk elernyed. Kinyitom számat, s teljes mellkasommal belélegzem az Óceán kesernyés levegőjét. A mi Nagy Hibánk levegőjét. Amit ki kell javítani.
A fivérek és nővérek engem néznek.
Szíveik fülelnek.
— Kötelességünk, hogy készen álljunk — suttogom.
A szívek értik.