Málik Roland
Az én esőm
Nyílvesszőnek
1.
Nem zárom versbe többet.
2.
Harminc évet figyeltem
Ezt az Élet-kertet,
A könnytől, a kőtől
Elvertet,
S bár a sűrűjében éltem,
Volt, hogy a kerítés tövéből
Kifelé néztem —
Egy országutat, egy póznát,
A nem magas eget, s ha
Valaki arra őgyelgett,
Szóbaelegyedtem, és mondtam,
Hogy eljövök ám holnap is,
De következő nap
Már máshol ténferegtem.
3.
Az én malmaim lassan őrölnek.
Hát esőt teremtek,
És képzelek kapualjat,
Ahová az eső elől nyugodtan
Behúzódhatok.
Egy ilyen kapualjban az ember
Eltűnődik ezen-azon,
S bár őröl a malom, lisztje
Nem lesz fehér, mert hosszú
És gyötrelem a bosszú,
Amibe fordul a sötét kerék.
4.
Megtanultam: minden az, ami.
Én én vagyok, nem más,
Kávém nem az űr,
Cigarettám nem rakéta,
Versem nem az Ige,
És a Sátán is csak sátán,
És Isten is csak isten,
És féljek, hogy a következő
Percben megállítja a szivem?
5.
Én sose szerettem a nőket.
Mindannyiukban ül egy
Förtelmes asszonyállat,
Aki kondér alján verve
Az ütemet, kiabálja:
Nem tudom, hogy ki vagyok,
Az lesz, amit akarok!
Pénzt ide, gyereket!
Pénzt ide, gyereket! —
Távoliak nekem, szép idegenek.
6.
Másfelől,
Nem vagyok homoszexuális,
És megvetem a férfit, aki
Elkötelezett nőket kaparint meg
Művészet címén,
Pénzcímletekben,
Rang vagy hatalom révén,
És lenézem a nőt is,
Aki lépremegy, csak mert
A vére hajt egy hülye kereket.
7.
Ragaszkodom az esőhöz,
Kutyahűséggel, mint
Szimpatikus ismeretlenhez
Egy pokolba kívánt összejövetelen.
Fegyvertársként mossa a szúrt sebet,
Álomba dünnyög téboly-délután,
És — ha akarom — a bosszú
Malmaira űzi a vizet, mert
Miért tagadjam, él bennem valami,
Ami.
8.
Mért hiszem, például,
Hogy jó volna kitörölni a világból
Azt a bankot a túloldalon?
És miért hiszem, hogy badarság
Buddha minden beszéde, hogy
Jézus szava türelmes csacsiság,
Mohamed hagymázas hadvezér,
És az Ördög csábja tökéletes
Üresség? A nihilistát meg csak
Seggbe rúgnám, mint egy kakast.
9.
Való,
Hogy minden olyan távoli, ami
Közel áll? És a drága halott, aki
— Még ma is — álomban eljön, és
Két kezében szorongatva
Két kezem,
Aggódva kérdi, tudakolja: mi a baj,
Hogy mi baj van, s én hazugul
Ingatom alvó fejem, mert mást
Nem tudok, nem tudok mást:
„Anikó néni, mit se bánjon,
A számításom én megtalálom.”
Az eső ment meg engemet,
Az eső, ami nem szeret.
Az eső ismer engemet,
Ismer engem, idegent.
10.
A város hegyén másnapon
Egyszer elkapott a zápor.
Leguggoltam,
Bőrdzsekim a fejemre húztam,
S amíg ott bújtam,
alattam,
a guggolatnyi földből, mit
az eső körbevert közönnyel,
föláramlott egy külön világ.
Volt ott minden.
Szabályos, kicsi háztetők
Fűvel, fával, toronyóra
Lánccal, utcák, hidak,
Zúgó folyó, kapualj,
Bedőlt kerítés,
Szomorú, hasas felhők, és
— Mint Nijhof tette régen,
Lassított, álmos versében
A tó vizén, hogy széthúzta a békalencséket —
láttam baktatni egymagam
a villamossín vonalán, és
szinte sajogtam, hogy láttam:
Az én világom
Az esőtől csendes, kihalt város.
11.
Lám, csaltam mégis:
Ebben a versben most már
Örökre esni fog.
Mert bosszú az én esőm,
Siralmas bosszú,
Az Úrnak ajánlom —
Iderakott,
ide, ebbe a világba,
holott tudta:
Ulalume, Ulalume,
Ködös Auber,
Weir-tövi-rév,
és hosszú az én esőm,
kegyetlen hosszú,
hadd verje az Ő drága szívét,
mossa el a szívem minden szennyét,
mert tudd, hogy jó fiad akartam
lenni,
ehelyett én lettem itt maga az Ördög,
és az ördög is kevés, mert
én a mélységből kiáltottam,
és mert enyém a bűn,
enyém a bosszú,
és én mindenért megfizetek.
Utolsó kommentek