a Műút-napok Kemény István-konferenciájának nagyelőadásaiból,
Bartis Attila fotóival kísérve
„Nem túlzás-e, hogy a Műút folyóirat konferenciát rendez Kemény István költészetéről? — kérdezte az egyik költő barátom. Egy ilyen kérdésben nem nehéz fölfedezni az irigységet és nárcizmust. De ezt már lényegében megszoktam: a kortársak irodalmi vélekedéseiben a versengés kiiktathatatlan, ez pedig irigységet szül és féltékenységet, kár ezen moralizálni, ellene nincs szívgyógyszer. Hiszen minden költő, még a legelismertebb is bizonytalannak látja saját helyzetét. Nincsenek objektív, külső garanciák egy-egy (élet)mű státuszát illetően, hanem mindez kiszolgáltatott a különféle professzionális és laikus olvasók ízlésének, vélekedésének. Így okkal-joggal gyanakszik arra, ha egy másik költőt kiemelnek, sőt — kimondani is szörnyű! — konferenciát szerveznek róla, akkor ez valamiképpen az ő kárára történik. Vagyis az efféle kanonizációs stratégiák és gesztusok óhatatlanul túlértékelnek: akit kiemelnek, az feltehetően háttérbe szorítja a többit. Arra az egy-két napra. Vagy másfél órára, ha minden jól megy.
De rosszul mondom. Mert bármennyire is megszoktam a kortárs költők irigységét és nárcizmusát — ez részben munkaköri kötelességem —, mégis rendre fölbosszant a szolidaritás hiánya. Ha viszont fölbosszantják az embert, az nemcsak azért veszélyes, mert igazságtalan értékítéletekig juthat el, hanem rögtön magával ragadja a szónokiasság. Legalábbis engem ilyenkor megkísértenek a Füst Milán-i pózok és indulatok — noha ő tényleg két lábon járó példája volt az irigységnek, egocentrikusságnak és önimádatnak. Mégis az ő modorában: »Nem az a baj, drága barátom, hogy képtelen vagy a másikra figyelni?! Nem az a legfőbb oka a kortárs magyar költészet körüli olvasói érdektelenségnek és közönynek, hogy maguk az alkotók nem figyelnek a másik teljesítményére? Egyszerűen nem olvassák. Vagy ha olvassák is, nem írnak róla. Vagy ha netán írnak is, akkor viszont túléneklik, agyondicsérik a dolgot és elhallgatják a kifogásaikat. Vagy sárba tiporják. Ez azért a magyar irodalom jobb korszakaiban nem így volt…«
Természetesen, nem mondtam efféle marhaságokat. Erre egy utcasarok nem is igazán alkalmas helyszín. Csak annyit válaszoltam: »De, túlzás. Ám én szeretem az efféle túlzásokat.«”
(Mészáros Sándor)
„Kemény István, az alak: a koboldkórus délelőtti zajától kísért kívülálló, nagyon-értelmiségi, gyanúsan-bölcsész, keresztény és közép, kívül/felülálló, Kedves Ismeretlen. Elképzelt polgári háttérrel rendelkező figura, párnája a miliő, reggelije köldöknézés, délutánja sima út. Róla mindig gondolnak »valamit«, tőle várják, hogy majd kimondja, letegye az asztalra, előhúzza. Ő maga legalábbis érzi ezt a várakozást, ódzkodik tőle, retteg, hogy kiderül, nem tud mit előrántani. S az alkat, illetve egy életforma hatása, a másikban megélt tapasztalat, a feltételezett kapcsolódási pont. Követjük, ahogy bizonytalan tekintettel, félmosolyban, mégis lendületes léptekkel átszeli Újlipótvárost / a Szentföldet / Erdélyt / Nyéket / Berlint, zakóban, ingben, ábrándosan cigarettázva. Mégis a hatás vizsgálata kis idő távlatából problémásabb feladat: a mesternek választott alkotó felé tett gesztustól, a beemelt idézeten át az utalásig terjed, s legtöbb esetben inkább hagyományhoz igazodást és legitimációt jelent, és kevésbé alkati-szemléleti rokonságot egy lezáratlan életművel.”
(Benedek Anna)
„Kemény prózájában az első látásra széthullónak tűnő, az egyenes ívű, lineárisan haladó kronológiát és kauzalitást elvető, a történetszemcsékkel előszeretettel dolgozó elbeszélésmód rapszodikus logikája érvényesül, öntörvényű történetei sokszor destabilizálják a reális tér- és időviszonyokat, elbizonytalanítják a jelentéseket, alternatív, párhuzamos valóságokat hoznak létre. Az ebben a prózában érvényre jutó történelem- és történetszemlélet hangsúlyosan relativáló természetű, gyakran ironikus felhanggal társul, a szövegek poétikai szerveződéséből következően pedig a történelmet sokszor középpont nélküli laza egymásutániságnak látjuk. A relativálás magának az időkezelésnek is célja, amelynek következtében azt tapasztalhatjuk, hogy eltérő történelmi időben, néha több száz évvel előbb vagy később lejátszódott események ugyanakkor zajlanak, vagy legalábbis bizonyos aspektusaikban egymásra vagy egymás mellé montírozódnak (lásd például Torrington »arcait«).”
(Milián Orsolya)
Utolsó kommentek