Zsongtak-e ajkadon ismeretlen szavak,
átkozott töredékei értelmetlen mondatoknak?
(Stéphane Mallarmé: A Hasonlóság démona;
ford.: Dobossy László)

Azzal a dermesztő érzéssel ébredtem fel a minap, mintha valami rettentő vonó dörzsölődne nemkülönben rettentő húrokhoz, vontatottan, erőltetetten és cseppet sem könnyedén, majd mintha egy hang szólalt volna meg, emberinek tetsző, e szavakat mondva szigorúan monoton ereszkedő lejtéssel: „A Penultima meghalt”, és úgy mondta ezt, természetesen, hogy
                                          A Penultima
épp csak elkezdte a verssort, és a
                                          meghalt
annál haszontalanabbul és reménytelenebbül kötődött hozzá végzetes függésben, a jelentés ürességében.

Kávéztam, cigarettáztam, a nul szótagban egészen magától értetődően ismertem föl az elfeledni való, gigászi hangszer vészjóslón feszülő húrját, majd „értelmi fogadkozásoktól kértem másfajta okoskodást.” A mondat mégis vissza-visszatért, már csak a hallott hang éltette, az analógiák végül elkerülhetetlenek, végül magányosan és fenyegetőn visszhangzott, egyénisége szerint.

(És tovább is van, mondom még.)

Az elmúlt napokban amúgy épp rituális gyilkosságot követtem el egy gyerme­kemen, módszeresen megfosztottam mindentől, amiben akár csak kicsit is hasonlított rám, immár nem is az én gyerekem. Mit mondjak, nem volt vidám (most meg azt mondom magamnak magamról, né’ mán, ecsém, a csávó má’ megin nyavalyog, basszuk má’ nyakon); bár most mintha valami megkönnyebbülés-félét is éreznék. (A posztkoitális depresszió egy újabb megnyilvánulási formája? Közel van hozzá, meleg, meleg... forró...)

Jobban éget, mint hittem volna.