Kemény István: Megcsalt űrhajós


Csak azért, mert hajdanában én
leszálltam rád egy párszor, és most
szóvá teszem, hogy mennyire
idegen lettél már megint, még
nem vagyok megsértve rád.
Elfogadom: neked ott mindegy.
Én magamtól vártam többet,
és kettőnk közül persze te vagy a Hold.
Másoknak ennyit se mondanék,
mert voltak, akik énrám néztek így,
tudnának mesélni páran, akiknek
én voltam a Holdjuk, úgy bizony!

Sokat tanultam tőled,
stílust, hidegséget,
bölcs hallgatást.
Sokszor megaláztam őket,
mert az én hűvös felszínemre szálltak.
Szegények azt hitték, hogy a tiéd.
Talán még most is azt hiszik.
Bár… régi történet ez már nekik is.

De én jártam rajtad, tényleg,
és szörnyű volt ott nekem
mindannyiszor!
Űriszony, ügyetlen ruha,
fény-árnyék, átmenet nélkül,
örökös tiszta helyzet.
A szabadsághoz köze semmi.
Rettegés a hazaúttól,
hazaút, aztán szégyen, mert
meséltem, és mindig belesültem.

Nekem ilyen volt a holdutazás.
Azóta mások is jártak rajtad.
Újak, fiatalabbak.
Lesülve jöttek haza mind.
Mesélték, mennyi
kalandjuk volt a Holdon.
Sokfélét meséltek, szörnyűt is.
Kitalálni olyat nem is lehetne,
kétségtelen, hogy jártak rajtad ők is.

Nem hinni el beteges volna,
felszínes, bamba gőg.
Megcsaltál velük, de nem baj.

Sokáig rád se néztem,
azt hittem, már mindegy,
de történt most valami furcsa.
Tegnap kinevetett a lányom.
Megtudta valaki mástól,
hogy az apja járt a Holdon,
és megkérdezte tőlem, igaz-e.
És amikor meghallotta a választ,
nagyot nevetett. Azt hittem,
haragudni nem lehet rá.
Pedig lehetett.

Kedves Hold, nem arra kérlek,
hogy igazolj előtte: hős vagyok.
Hazugság volna, hisz mondom,
nekem minden egyes találkám
maga a sivár iszonyat volt veled.
És mégis azt szeretném
— bár a kérés férfiatlan —
hogy ne tagadj majd meg engem,
hogyha egyszer megkérdezi tőled,
voltam-e én is valaki.