Részlet Vlagyimir Szorokin 23000 című, magyarul is hamarosan megjelenő regényéből

További részlet itt, illetve a Műút decemberi számában
 

Vlagyimir Szorokin: 23000
Fordította: Holka László
Gondolat Kiadó, 2009
ISBN 978 963 693 133 9
279 oldal, 3200 Ft

Július 7-én helyi idő szerint 4.57-kor az Uszty-Ilimszk–Szentpétervár–Helsinki útvonalon haladó tehervonat átszelte a finn határt, s lefékezett a vámraktárnál. A felkelőben lévő nap rézsútos sugarai végigsiklottak a két összekapcsolt kék diesel-mozdonyon, megvilágították a tizennyolc kék-szürkésfehér hűtővagont, amelyek oldalán óriási kék betűk hirdették: YÉG. Mihelyt a szerelvény megállt, a lokomotívokhoz lépett a vámszolgálat alhadnagya és két rendőr, farkaskutyával. A második mozdony kék ajtaja kinyílt, és az acéllépcsőn leereszkedett egy magas, karcsú, szőke férfi, világoskék nyári öltönyben, kék-fehér nyakkendőben, amelynek ezüstös kitűzőjén ott virított a YÉG társaság felirata. A kezében kék diplomatatáskát tartott.
— Huvaia huomenta! [Jó reggelt! — finn] — köszönt lendületesen a szőke férfi, és mosolygott.
— Jó rekkelt! — dünnyögte különösebb lendület nélkül ritkás bajsza alól az alacsony, hegyes orrú vámos.
A férfi átadta neki az útlevelét, a vámos egy-kettőre megtalálta pecsétjét a határ átlépéséről, visszaadta az okmányt, sarkon fordult, és szapora léptekkel elindult a fehér vámház felé. A szőke férfi hatalmas léptekkel követte, a rendőrök a vonat mellett maradtak.
— Ez az égettszag vajon arra utal, hogy maguknál is aszályos a nyár? — érdeklődött a szőke férfi kifogástalan finn nyelven.
— Igen. Csakhogy a szag a maguk tőzegtelepei felől jön. Azok égnek — válaszolta kelletlenül a vámos.
Beléptek az épületbe, felmentek az első emeletre. A tisztviselő kinyitotta egy apró iroda ajtaját. A szőke férfi bement, a vámos becsukta mögötte az ajtót és kint maradt. Odabent az asztalnál egy kövér, kopaszodó őrnagy ült, kávézott, és közben papírok között matatott.
— Jó napot, Lapponen úr!
— Nyikolaj! Szervusz! — az őrnagy elmosolyodott, üdvözlésre nyújtotta párnás, erős kezét. — Valahogy rég nem találkoztunk.
— A két legutóbbi vonat nappal haladt át. Azokat Tirsa úr fogadta — a szőke férfi megszorította a felé nyújtott kezet.
— Igen-igen-igen — a vámtiszt mosolyogva nézte a férfit. — Te mindig olyan lendületes, összeszedett vagy. Jó látni téged.
— Köszönöm — a férfi felkattintotta a táska zárját, elővett belőle egy dossziét, és átnyújtotta a dokumentumokat.
Lapponen átvette a köteget, feltette vékony, aranykeretes szemüvegét, belelapozott az okmányokba:
— A szokásos tizennyolc?
— Tizennyolc.
A szőke férfi elővett a diplomatatáskából egy apró jégkalapácsot, nyele alig volt hosszabb a kisujjánál, fején jég helyett egy darabka hegyi kristály csillogott. Az iratokra tette.
— Hát ez micsoda? — vonta fel a szemöldökét Lapponen.
— A YÉG társaság idén ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját.
— Á! Vagy úgy! — Lapponen kézbe vette a szuvenírt. Már azt hittem, meg akarsz vesztegetni!
Mindketten nevettek.
— Tíz év! — Lapponen keze közt forgatta a parányi szerszámot.
— Hogy röpül az idő, valósággal száguld, mint a Schumacher. Mi meg egy helyben állunk. És csak lesünk. Na jó, menjünk! Szemlére fel!
Felállt, megfogta a dossziét:
— Most már egyenként átnéznek minden vagont. Én pedig köteles vagyok személyesen jelen lenni. Ilyen idők járják mostanság. De hisz te is tudod.
— Tudom.
— A törvény az törvény.
— A törvény tesz bennünket emberré — mondta a szőke férfi.
Lapponen elkomolyodott, felsóhajtott:
— Jól mondod, Nyikolaj. Bárcsak minden orosz értené ezt.
A vonathoz mentek. Kezdetét vette a szemle. Minden hűtőkocsiban egyforma, egyméteres élű jégtömbök voltak. Az utolsó vagon kétharmada üresen ásítozott.
— Nem akadt elég jég Szibériában? — mosolygott Lapponen, miközben pecsétet nyomott a fuvarlevélre.
— Csúsztak a rakodással — a szőke férfi átvette az okmányokat, eltette a diplomatatáskába.
Lapponen kezet nyújtott:
— Szerencsés utat, Nyikolaj!
— Szerencsés maradást, Lapponen úr! — szorította meg kezét a szőke férfi.
A vámosok az épület felé indultak, a szőke férfi a vonat elejéhez tartott. A mozdonyhoz érve felmászott a lépcsőn, becsukta maga mögött az ajtót. A szerelvény előtt zöld fény gyúlt, a vonat lassan elindult. A szőke férfi kinyitotta a szalon ajtaját. A high-tech stílusú berendezés, a lilás-szürkés puha bútorok, az áttetsző bárpult és a négy apró hálófülke halványkék hangulatvilágításban úszott. Egy fotelben a mozdonyvezető váltótársa bóbiskolt, a pultnál a vonatkísérő, egy magas, szőke lány csörgött az edényekkel.
— Kész! — a szőke férfi letelepedett egy fotelben, a táskát egy üvegpolcra helyezte.
— Milyen soká tart újabban! — nyújtózkodott ébredés közben a rőt mozdonyvezető.
— Új idők járnak a húsosoknál — a szőke férfi levette zakóját, felakasztotta a fogasra, ásított. — Mir, adj nekem, légy szíves...
— ...egy szürke teát — fejezte be a mondatot helyette a vonatkísérő lány, sötétkék szemét a férfira függesztve.
— Úgy van. És tegyél bele négy darab szilvát, jó?
A nő elkészítette az italt, egy tálcára tette, odavitte a férfihoz:
— Le sem hunytad a szemed, Lavu.
— Az álom velem jár — válaszolta az, és beleharapott egy szilvába.
A lány mellé ült, fejét a férfi térdére hajtotta, és menten álomba merült.
Lavu megette a szilvát, kiitta a szürkés teát. És lehunyta a szemét. A második mozdonyvezető követte példáját.
A vonat egyre gyorsabban haladt az erdős vidéken.
48 perc múlva fékezett, letért a fővonalról, s lassan zakatolt egy sűrű fenyőerdőn keresztül. A fák közül nemsokára lankás domboldal körvonalai bontakoztak ki, majd egy hatalmas ezüstkapu, rajta kék felirat: YÉG. A vonat a kapuhoz gördült, és dudált. A kapuszárnyak szétnyíltak.
A szalonban alvó emberek felébredtek.
— Dicsőség a Fénynek! — mondta Lavu.
A vonatkísérő és a második mozdonyvezető megszorították a kezét.
A szerelvény áthaladt a kapun. Közvetlenül a bejáratnál egy alagút kezdődött, a föld mélyébe vezetett. A vonat begördült a sötét alagútba. A sötétség nem tartott soká: elöl fény derengett, majd kétoldalt keskeny peronok tűntek fel, kék és fehér színben játszó matt falak látszottak.
S a vonat megállt.
Abban a pillanatban kék egyenruhás őrök serege vette körül a vonatot, targoncákon fehér overallba öltözött, fehér sisakot viselő munkások gurultak mellé. Kezében a diplomatatáskával Lavu elsőként lépett a peronra, s ügyet sem vetve senkire, a peron közepén lévő üvegfalú felvonó felé tartott. Menet közben elővett egy elektronikus kulcsot, odatartotta egy háromélű, kiugró készülékhez. A lift ajtaja hangtalanul kinyílt, Lavu belépett. Az ajtó összezárult mögötte, a felvonó emelkedni kezdett. S egyszer csak megállt. Lavu kilépett, s egy vaskos acélajtó előtt találta magát, mellette videokamerák, és egy háromélű készülék az elektronikus kulcshoz. Odatartotta a kulcsot. Az ajtó kinyílt, mögötte feltárult egy tágas, élénk kékeszöld fényben úszó, teljesen üres terem, aminek padlóját teljes egészében egy óriási mozaik fedte. A mozaik a YÉG társaság emblémáját mintázta: két, keresztbe rakott jégkalapács egy vörös, lánggal lobogó szív alatt. A szíven egy ösztövér, talpig fehérbe öltözött ősz öregember állt, ápolt szakállal. Sárgáskék szeme figyelmesen nézte Lavut. Lavu a márványpadlóra tette a táskát:
— Sua!
— Lavu!
Egymáshoz léptek, összeölelkeztek. Az aggastyán szívében sokkalta bölcsebb volt. Ezért, minthogy tudta, mily hosszú út áll Lavu mögött, visszatartotta szívét, testvéri üdvözlésként csupán egy kurta, gyenge fellobbanást engedett meg neki.
Lavu megkönnyebbülten pihent meg az aggastyán karjaiban: Sua szíve mindig mindenkinek földönkívüli nyugalmat adományozott.
Elsőként az aggastyán bontakozott ki az ölelésből, ráncos, de biztos kezével megérintette Lavu arcát, s amerikai kiejtésű angolsággal mondta:
— A Fény velünk van.
— A Fény a te szívedben van, Sua — ocsúdott fel Lavu.
Az aggastyán merően nézte Lavu szép, fiatal arcát, mint aki először látja. Megőrizte képességét, hogy örüljön a találkozásnak minden egyes testvérrel, mintha csak életében először látná őket, mintha újból és újból megnyílna előttük rokoni szíve. Ami irdatlan erőt kölcsönzött az aggastyánnak. Sua messzebbre és mélyebbre látott szívével a Fény számos testvérénél.
— Kimerült vagy az utazástól — folytatta Sua, megfogva Lavu karját. — Menjünk!
Lavu elindult, de egy lépés után megfordult, visszanézett a padlón hagyott kék diplomatatáskára. Pontosan a mozaik egyik jégkalapácsán állt, színe egyezett a jég színével, s ezért csaknem teljesen el is tűnt emiatt az egyezés miatt.
— Most már erre semmi szükség — mosolygott Sua. — Senkinek sem kell.
Kimentek a teremből, s rögvest Sua lakosztályában találták magukat. Berendezése egyszerű volt és célszerű, de minden egyes szobában volt egy hideg árnyalatú kődarab. Sua fivérét a Nyugalom szobájába vezette.
Kdo és Aj fivérek fogadták Lavut, szívélyesen átölelve üdvözölték, majd levetkőztették, bedörzsölték olajokkal, befektették egy füvekből készített főzetekkel teli kádba, és távoztak. Sua átnyújtott neki egy kupát, benne erdei gyümölcsökből főtt tea.
— Én még nem hiszek — a labradorit kádban elnyúló Lavu belekortyolt a teába, és hátradőlt a kőmellvédre. — A szívem tud, de az eszem nem hajlandó hinni.
— Eszed néha erősebb a szívednél — mondta az aggastyán.
— Igen. És ez bánt engem.
— Ne bánkódj. Az agyad sokat tett a testvériségért.
— Dicsőség a Fénynek.
— Dicsőség a Fénynek — ismételte meg az aggastyán.
A szobára csend telepedett. Lavu ivott még egy kortyot, megnyalta ajkát:
— Most mit tegyek?
— Ma elröpülsz Hramhoz. Égető szüksége van segítségre. A te szívednek is segíteni fog ez.
Lavu nem válaszolt. Némán, lassan szürcsölte a teát. Ez idő alatt az öreg mozdulatlanul ült, távolabb tőle. Végül Lavu letette az üres kupát a kád széles permére, felállt, és kilépett a zöldes vízből. Az aggastyán egy hosszú köntöst nyújtott neki, felsegítette rá. Átmentek az étkezőbe. Ott hat nagy gyertya égett, egy kerek asztalon gyümölcsök voltak. Sua egy sötétkék szőlőfürtöt vett el, Lavu egy őszibarackot. Szótlanul ettek, míg jól nem laktak.
— Miért hívat engem Hram? — kérdezte Lavu.
— Készül a befogadásra.
Lavu szíve megrebbent. Felfogta. Megremegett.
— A Körre van szüksége — suttogták alig hallhatóan Lavu ajkai.
— Erős Körre van szüksége — válaszolta Sua. — Azok köre kell neki, akik ismerik a Jeget. Most már vele leszel. Mindvégig.
— De te szívedben erősebb vagy nála. Miért nem te vagy vele?
— Nem hagyhatom magára az Arzenált. Én tartom egyben a szívemmel.
Lavu megértette.
Sua sárgáskék szeme merően nézte. Szíve segített Lavunak felidézni Hramot. Kétszer látta már. De csak egyszer beszélt vele, a szívével. Ez a szív megrázta Lavut. Határtalan volt a tudása.
— Mikor utazom? — kérdezte.
— Négy és fél óra múlva.
Lavu megfékezte ujjainak remegését, sóhajtott:
— Láthatnám még egyszer, utoljára az Arzenált?
— Persze. Kötelesek vagyunk felkeresni.
— Máris. Azonnal!
— Nem, Lavu fivér. Ezekben a percekben a te szívednek mély álomra van szüksége hálószobámban. Zaklatott vagy. Kezded egyensúlyod veszíteni. Márpedig az Arzenálba csak szívükben erősek léphetnek be.
— Egyetértek — mondta Lavu rövid gondolkodás után.
— Felébresztelek, amikor eljön az ideje.
Két órával és tíz perccel később beszálltak a liftbe. Lavu kipihente magát Sua tágas ágyán, amit fehér mohával terítettek be, így üdének és nyugodtnak látszott. Még mindig a világoskék nyári öltönyt viselte, egy frissen vasalt fehér inggel. A lift ereszkedni kezdett. S amikor megállt, az ajtóban megtermett kínai őrök tűntek fel, géppisztolyokkal. Sua elment mellettük, tenyerét a szerkezetre téve kinyitott egy acélzárat. Az ajtó félresiklott tokjában. Beléptek egy világos, tágas csarnokba, a Fűrész- és Esztergaműhelybe. Több tucat fiatal kínai munkás serénykedett ott. Fürgén megragadták a Jég futószalagon gördülő méteres tömbjeit, fűrésszel feldarabolták, ezeknek a daraboknak az éleit azután gömbölyűre esztergálták, mindegyikbe lyukat fúrtak, megreszelték, majd a futószalagon továbbküldték a Szerelőműhelybe. Sua és Lavu elindultak a munkások sorfala között. A kínaiak ügyet sem vetettek rájuk, ütemesen, gyakorlott mozdulatokkal végezték a dolgukat. Kezük szaporán villogott, igyekeztek végezni, mielőtt a Jég megolvad: minden egyes cseppjéért szigorú büntetés járt. Sua és Lavu végigsétáltak a csarnokon. Mögötte helyezkedett el a Bőrdíszműves műhely. Ott is fiatal kínaiak tevékenykedtek: természetes módon elhullott állatok irhájából vékony csíkokat hasítottak, ezeket elhelyezték a futószalagon, amely elszállította a rakományát a Fafaragó műhelybe, ahol tölgyfából megfelelő átmérőjű és hosszúságú nyeleket esztergáltak. A Fény két fivére ezt a csarnokot is maga mögött hagyta, s végül beléptek a legfontosabb üzemegységbe: a Szerelőműhelybe. A négy csarnok közül ez volt a legnagyobb. Lavu belépett, majd megállt, s lehunyta szemét. Sua óvatosan átkarolta a vállát, segítette szívével. Lavu kinyitotta a szemét.
A csarnokban ötvennégy kínai jégcsákányokat szerelt öszsze. A levegő hűvös volt, a kínaiak kék vattakabátban dolgoztak, kezükön fehér kesztyű, fejükön fülvédős prémsapka. A mennyezetet és a falakat hagyományos kínai stílusban festett tájképek díszítették. A mennyezetről a hideg levegővel együtt nyugtató hatású kínai zene hangjai áramlottak lefelé. A kész jégkalapácsok egy üvegfelületű futószalagon egy helyen függőleges irányban alábuktak. Lavu a futószalag mellé lépett, és megállt. Tekintete rátapadt a lefelé tartó jégkalapácsokra, szíve köszöntötte és elkísérte mindegyiket. Sua megértette Lavu állapotát. A kalapácsok fején tükröződött a nappali fénytől alig különböző mesterséges világítás, szikrázott a hajlatokon, sugárzott a mélyedésekben, A jégkalapácsok lassan, rendületlenül úsztak lefelé.
— A Jég ereje... — mondta elfehéredett ajkakkal Lavu.
— Legyen velünk — Sua hátulról megszorította könyökét.
Lavu nem tudott elszakadni a lefelé úszó kalapácsok elbűvölő látványától. A szíve fellobbant.
De Sua megtámogatta: az aggastyán erős keze megragadta Lavut, a szíve kiigazította, ajkai azt suttogták:
— Lefelé!
A lift ajtajához léptek. Még lejjebb ereszkedtek. S ismét géppisztolyos őrség fogadta őket: a kínaiak részvéttelen tekintettel meredtek rájuk. A legalsó ajtót Sua nem pusztán a tenyerével nyitotta fel: egy sugárnyaláb feltérképezte a retináját, érzékeny szenzorok megvizsgálták a hangját:
— Sua fivér, az Arzenál őrzője.
A fél méter vastag acélajtó szárnyai nesztelenül szétnyíltak. Közvetlenül mögöttük újabb őrcsapat jelent meg, minden tagja fehérben, gázálarccal a fején, fehér kezükben fehér géppisztolyokkal vigyázta az utolsó bejáratot — egy kisebb, kerek, hiperszilárd acélból készült ajtót. Aznap kínai volt a jelszó:
— Sziansugo! [Makk — kínai]
A jelszó hallatán az őrök osztaga szétszéledt, tagjai hátat fordítottak a jövevényeknek. Sua kigombolta az ingét, elővett egy platinakulcsot, amelyet mindig a nyakában hordott, beillesztette egy alig észrevehető nyílásba, és elfordította benne. Láthatatlan jégharangok bongása mellett a tömör ajtó befelé, majd balra fordult. Sua és Lavu beléptek az ajtónyíláson. Ismét bongott a jég, s az ajtó visszasiklott a helyére.
A belépők előtt feltárult a Fény Testvériségének Arzenálja.
A hatalmas, keskeny, de végeláthatatlanul hosszú földalatti üreg jégkalapácsok százezreit őrizte, amelyek rendezett sorokban hevertek egymás mellett, alulról megvilágított, hatszögű üvegsejtekben. A Testvériség szunnyadó Arzenálja fölött alacsony, boltozatos mennyezet húzódott. A fehér márvánnyal borított padló makulátlanul tiszta volt. Dér lepte be az üvegsejtek sorait: a hideg állandóan őrizte a drága Jeget. Ember nem volt errefelé: csupán két anyagmozgató robot siklott lankadatlan hangyaként egy sínen a szunnyadó kalapácsok fölött, felügyelve és vigyázva jeges nyugalmukra. S kissé távolabb egy üveglapot mozgató futószalag nesztelenül szállította az Arzenálba az utánpótlást: a serény kínai kezek által frissiben elkészített, új kalapácsok fenyegetően csillogó áradatként szakadatlanul érkeztek odaföntről, hogy beolvadjanak a szunnyadó fegyverek soraiba.
Lavu tett egy lépést, majd még egyet, majd ismét egyet. Sua egy helyben állt, szíve elengedte Lavut.
— Jég... — ejtette ki ajkán Lavu.
Ujjaival megérintette az üvegsejteket. Keze megremegett. Lavu szíve beleremegett. Sua mögé lépett.
— Ott már nincs több Jég — motyogta Lavu. — Ma kísértem ide az utolsó szerelvényt.
— Jég immár csak itt van — válaszolta higgadtan Sua, nem segítve szívével.
— Csak itt van... — mondta Lavu.
— Csak itt — ismételte határozottan Sua.
Lavu szíve viaskodott. De Sua továbbra sem segített.
Lavu a földre rogyott. Kifújta a levegőt. Majd hosszú szünet után azt mondta:
— Nagyon nehéz a dolgom.
Sua odalépett mellé:
— Nehéz elhinned. És megértened.
— Igen.
— Helyezd magad a Jégre.
— Én igyekszem. Habár ott többé nincs már Jég. Olyan... nehéz nekem.
Lavu hangja remegett.
— A jég itt van — Sua keze Lavu vállára ereszkedett. — S velünk lesz mindvégig. S mindenkinek jut belőle elég. Én tudom. S neked is tudnod kell, Lavu fivér.
Lavu mozdulatlanul ült, tekintetét a padozat márványlapjaira szegezte.
— Tudnod kell ezt — ismételte Sua, nem segítve szívével.
Ekkor Lavu szíve magától megbirkózott a nehézséggel.
— Én tudom.
Könnyedén talpra állt. A szíve megnyugodott.
— Ki készíti az utolsó kalapácsot? — kérdezte higgadtan.
— Már elkészült.
— Ki csinálta?
— Én. Azt követtük ide.
Lavu megértette.
Sua megérintette az egyik sejt kék gombját. Üveglapja félresiklott. Sua megfogta a jégkalapácsot, gyorsan a mellkasához érintette, szíve ettől menten fellobbant. Átnyújtotta a kalapácsot Lavunak.
— Tudod, kit kell felébresztenie.
Lavu elvette a kalapácsot. A mellkasához illesztette, fellobbant.
— Tudom.
— Nem csupán tudod — mondta határozottan Sua, segítve neki.
— Én... tudom... — felelte feszülten Lavu.
Majd hirtelen boldogan elmosolyodott:
— Tudván tudom!
Sua erősen átkarolta. A jégkalapács megérintette Lavu arcát. Lavu megszorította a kalapács fanyelét. Felkiáltott. Halványkék szeme azonnal megtelt könnyekkel: a szíve tudván tudta a dolgát.
— Menjünk. Én leszek a kísérőd — jelentette ki Sua.