Részlet Juli Zeh Corpus Delicti című regényéből
Fordította: Tatár Sándor
További részletek a Műút februári számában
— Társadalmunk célhoz ért — mondja Kramer, miközben feltölti a vízforralót. — Az összes múltbéli rendszerrel ellentétben mi sem a piacnak nem vetjük alá magunkat, sem semmilyen vallásnak. Nincs szükségünk önhitt ideológiákra. Még a népuralomba vetett bigott hitre sincs szükségünk, hogy legitimáljuk rendszerünket. Egyedül a józan észnek engedelmeskedünk, amennyiben egy olyan tényre hivatkozunk, amely a biológiai élet létezésének közvetlen folyománya. Egy közös jellemzője ugyanis mindahány élőlénynek van; ez sajátja az összes állatnak, az összes növénynek, az embernek pedig kiváltképpen, s ez nem más, mint a feltétlen, egyéni és kollektív túlélni-akarás. Ezt tettük ama nagy közmegegyezés alapjává, amelyen társadalmunk nyugszik. Kifejlesztettünk egy ÉLETELVet, amelynek célja és rendeltetése, hogy minden egyén számára lehetőleg hosszú, és zavaroktól mentes, más szóval egészséges és boldog életet biztosítson. Védetten a fájdalmaktól és a szenvedéstől. Ebből a célból fölöttébb bonyolultan szervezett államot hoztunk létre, komplexebbet bármely korábbinál. Törvényeink érzékeny finomhangolással működnek, a szervezet idegrendszeréhez hasonlatosan. Rendszerünk tökéletes, csodálatosmód életképes és erős, akár egy test — igaz, ugyanolyan sebezhető is. Már egy csekélyebb vétség is alapszabályaink valamelyike ellen súlyosan meg tudja sebezni, adott esetben képes meg is ölni ezt az élő szervezetet. Citromot?
Mia szívesen vesz pár csepp citromot, és a Kramer kínálta forró víz jót tesz neki. Vendége egy fotelbe ereszkedik vele szemben és a csészéjébe fúj.
— Érti, mit akarok ezzel mondani?
— Hogy nincs racionális lehetőség arra, hogy kétségbe vonjuk a DNS-teszt eredményének hitelességét — válaszolja halkan Mia.
Kramer bólint.
— A DNS-teszt tévedhetetlen. A tévedhetetlenség az ÉLETELV egyik alappillére. Hogyan tudnánk a lakosságot meggyőzni egy szabály szükségességéről, ha e szabály nem lenne ésszerű és minden esetben érvényes, más szóval tévedhetetlen? A tévedhetetlenség szigorú következetességet kíván, amelyre a józan ész kötelez minket.
— Mia — mondja az ideális szerető —, ez itt frázisokban beszél. Ez az ember egy gép!
— Meglehet.
— Józan ész az — kiáltja az ideális szerető —, amikor valaki azt akarja, hogy igaza legyen, miközben nem tudja az igazát érvekkel alátámasztani!
— Várj egy pillanatot.
— Tessék? — kérdezi Kramer.
— Mit jelent — kérdi feléje fordulva Mia — a tévedhetetlenség az emberi tényező vonatkozásában?
— Tudom, mire akar kilyukadni.
— Hogyan lehetnek szabályok, intézkedések és eljárások tévedhetetlenek — kérdezi Mia —, ha egyszer mindegyiket emberek találták ki? Emberek, akik néhány évtizedenként lecserélik meggyőződéseiket, tudományos nézeteiket, egész igazságukat? Soha nem tette föl saját magának a kérdést, hogy nem lehet-e mégis, mindennek ellenére ártatlan az öcsém?
— Nem — mondja Kramer.
— Miért nem? — kérdi az ideális szerető.
— Miért nem? — kérdi Mia.
— Hová vezetne ez a kérdés? — Kramer leteszi a csészéjét és előrehajol. — Eseti elbírálásokhoz? A szív önkényuralmához, ahogyan egy király gyakorolná a hatalmát, tetszése szerint mérve a kegyelmet és a szigort? Kinek a szívét illetné a döntés joga? Az enyémet? A magáét? Miféle jog állna az egész mögött? Valamely természetfeletti igazságosság hatalma? Hisz ön Istenben, Holl asszony?
— Nem hiszek benne, és ő nem hisz bennem. Ez kölcsönösségen alapul.
— És mire akar hivatkozni Kramer úr? — kérdezi az ideális szerető. — Az ésszerű objektivitásra, amelyben ő maga sem hisz? Ahogyan az sem őbenne?
— Na igen — mondja Mia. — Az érzelmek mindenesetre rossz tanácsadók. Per definitionem nincsen általános érvényük.
— Az értelem pedig merő illúzió — vágja rá gyorsan az ideális szerető —, nem más, mint egy gúnya, egy álca, amelyet az ember az érzelmeire húz.
— Romantikus anakronizmusokkal jössz! — kiáltja Mia.
— Te meg azzal az intellektuális szofisztikával, amelybe Moritz végül belepusztult!
— Holl asszony! — Kramer szépen formált kezével olyan mozdulatot tesz, mintha ködgomolyokat hessentene el. — Kérem hagyja abba ezt a saját magával folytatott dialógust! Igen, elveszített egy embert. De nem veszítette el a meggyőződését.
— Egy olyan meggyőződést, amelyet Moritz egész életében megvetett — sziszegi az ideális szerető.
Mia csillapító pillantást vet rá, majd feláll és az ablakhoz lép. Szép, verőfényes nap van, akár a fehérjetartalmú fitness-termékek reklámjaiban. Miának nehezére esik megállni, hogy összehúzza a függönyt. A besütő nap a házhozszállító szolgálat félig üres élelmiszeres kartondobozait leplezi le, ledobott ruhadarabokat, a sarkokban pedig pormacskákat. A huszadik században lehetett olyan szag, mint most Miánál. Mintha az erős fénytől percről percre nőne a szobában a rendetlenség.
— Egy keresztutat látok — mondja Mia —, az egyik út neve boldogtalanság, a másiké kárhozat. Vagy elátkozom azt a rendszert, amelynek ÉLETELVe mellett nem létezik más ésszerű alternatíva, vagy elárulom az öcsém iránti szeretetemet, akinek ártatlanságáról ugyanolyan szilárdan meg vagyok győződve, ahogy a saját létezésemről. Érti? — Heves mozdulattal hátrafordul. — Tudom, hogy nem ő tette. Most mit tegyek? Hogyan döntsek? A zuhanás vagy a bukás mellett? A Pokol vagy a Tisztítótűz mellett?
— Se így, se úgy — mondja Kramer. — Vannak olyan helyzetek, amikor nem az egyik vagy a másik lehetőség választása, hanem maga a kettő közötti döntés volna a hiba.
— Ez azt akarja jelenteni... Maga, épp maga ismeri el a rendszer tökéletlenségeit?
— Természetesen. — Kramer mosolya most egyszerűen lefegyverző. A fotelből pillant föl Miára. — A rendszer emberi mű, amint azt épp az imént megállapította. Hogyne volnának benne hiányosságok! Ami emberi az emberben, az nem más, mint valami barlangszerű koromsötétség, amelyben süketen és vakon tapogatózunk, akár az újszülöttek. Annyit tehetünk mindössze, hogy gondoskodunk róla: kúszás-mászás közben a lehető legritkábban verjük be a fejünket. Ez minden.
— Beverni a fejünket? Az én fejem már be van zúzva.
— Én másképp látom. Mégpedig a saját szememmel. — Kramer kezét kinyújtva pontosan Mia homlokának közepére mutat. — Most az a feladat, hogy túllegyen mindezen, hogy felülemelkedjék rajta. Gyászolja meg az öccsét, Mia, gyászolja, ahogy csak bírja. De közben térjen vissza a normalitáshoz. Bizonyos mulasztások miatt fölfigyeltek magára a hatóságok.
— Vannak helyzetek, amikor... — kezd bele Mia, de Kramer leinti.
— Hagyja a magyarázkodást, Mia, semmi szüksége mentségekre. Behívják majd egy tisztázó beszélgetésre, ennyi az egész. Éljen a felkínált alkalommal. Takarítson ki. Legalább a reménytelenség külső jeleit söpörje ki az életéből. Ez még mindig a maga élete. Vegye a kezébe.
— Pontosan ezt szándékozom tenni — mondja halkan Mia.
— Ezt nagy örömmel hallom. — Kramer olyan lendülettel pattan fel a fotelből, mintha saját kezűleg akarna nekilátni a tisztogatásnak. Mia bizalmatlanul méregeti.
— Rögtön hozott magával söprűt is? Összesöpörni a reménytelenséget?
Kramer azonnal korrigálja a testtartását, és a zsebébe süllyeszti a kezét. — Szöget ütött a fejembe ez a dolog — folytatja Mia. — Maga elfoglalt és sikeres ember. Nem hihetem, hogy szűkölködne kompetens beszélgetőpartnerekben. Mire készül, örökbe akar fogadni?
— Más szóval — mondja az ideális szerető —, mi az ördögöt akarsz itt?
— Azért vagyok itt, hogy tegyek magának egy ajánlatot.
Kramer ráérősen fel-alá kezd járkálni a szobában, s közben nem mulasztja el regisztrálni a teljesítményhátralékra figyelmeztető jelzést Mia szobai kondigépén.
— Mindaz, amiről itt szó volt közöttünk, nem kizárólag magára tartozik, Mia, hanem az egész országra. Nemsokára el fognak készülni az öccse esetét elemző első doktori értekezések — a jogtudomány, a szociológia, a pszichológia, a politológia területén. A „Moritz Holl-eset” a legnépszerűbb lábjegyzetté fog avanzsálni. Hogyan lehetséges, hogy az ÉLETELV minden kétséget kizáróan megállapította a vádlott bűnösségét, s az mégis ártatlannak vallja magát? Miként tátonghat ilyen rés ebben az esetben a köz- és a magánérdek között? Mindezek alapkérdései az együttélésünknek, alapkérdései az ÉLETELVnek, amelyeket újra meg újra föl kell tennünk és foglalkoznunk kell velük.
Mia csodálkozó tekintettel követi a férfi útját a szobában.
— Feltenni? Foglalkozni velük? Csak nem... önkritikus interjút akar készíteni velem?
— Egy mélyre hatoló, részletes beszélgetésre gondolok; szeretnék egy portrét készíteni magáról, Mia. A JÓZAN EMBERI ÉSZ számára. Az újságírás már rég nem holmi vándorcirkusz, amely egyszerűen továbbáll, ha vége az előadásnak.
— Mindjárt hangosan elröhögöm magam — mondja az ideális szerető. — Pedig nem is tudok hangosan nevetni.
— Megmutathatnánk, milyen tragédiák és ellentmondások állhatnak elő még egy olyan tiszta és szükségszerű rendszeren belül is, amilyen az ÉLETELV. S hogy miért szükséges mégis újra meg újra a józan észre fölesküdnünk. Nem az a jó állampolgár, aki együtt béget a nyájjal. A jó polgár válságokat él át és kétségek gyötrik, hogy azután még szilárdabb meggyőződésű híve legyen a közös ügynek. Most mindezt megmutathatná az embereknek, Mia Holl. Fontolja meg. Nem válna kárára.
— Ha belemész — mondja az ideális szerető —, elhagylak.
— Ah, ah: legföljebb szeretnél — így Mia. — Moritz nekem ajándékozott.
Kramer meghökkenve hallgat egy pillanatig.
— Az ember néha valósággal félni kezd magától, Holl asszony.
Utolsó kommentek