N A P F É N Y
        N A P T E Y
        N A P F Ő Y
        N A P F M I Y
        N A P F T I Y
        N A P F Ő K Y

(Az igazi x keresése [Duchamp-öröknap-sugárzás],
A becsomagolt vízpart,
Kozmosz Könyvek, 1987.)

„Tandori Dezső”
A leszámolás, 1–14-ig

Nem kell senki. Magam se kellenék
magamnak. S így nincs is senki. Csupán volt.
Már jelenléte is ennyi: kitáncolt
a színről. Sok volt, kevés volt, elég.

Hogy emlék-házam én lakom: kiét?
A konkrétumokat, akár a kámfort,
eltünteti valami, ami rám forrt,
törvényszer irtja véletlenszerét.

Egy kínos részlet van: hogy részletek
vannak. Egész jól elmegy mind a többi,
bár hitvány egész annak, ami nincs, hogy

bármi is van kívüle, nem-levőn. Mi
nem-levő? Ő. Az. És ez rontja meg,
azt, ami jól csak abban áll, ha megrogy.

Weöres Sándor
Felvezetés egy leszámoláshoz, 1–14-ig

„Emlékeimet csak magam lakom,
egy házban, mely nincs már — mentségem ez.
Más mondja helyettem, ha vége lesz,
nekem ily kín minden pillanatom,

míg folytatódik, míg van. Mondanom
nincs mit, mert semmit, amit érdemes
lenne közölni, meg nem érthet ez,
meg nem az, módját is lejáratom

annak, ami legalább elketyeg,
míg le nem jár. Közlés: ez lenne csak
érdem-dolgom, hát nincs érdemileg

semmi kapcsolat. Ehhez kapcsolódni:
túl van azon, ami új s mi ósdi,
csak Nélküled vagyok. Helyem, megadd.”

 
(A versek forrása:
Tandori Dezső: Aztán kész,
Palatinus, 2001.)

„...egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!
kifelé a ladik.”
(Illyés Gyula)

      Itt egyensúlyozok
      egy gondolatjelen,
nem kérdés: „Átérek-e valahára...”!
      Egy hídfő már amott
      olyan szilárdan áll.
(Várhatsz, zárójelem!)
      Beülök egy Canal
      Grande-parti teára.

      Híd- s palotasorok:
      így-úgy megismerem
cikcakkotok, már másodjára járva.
      Ki-be fordulgatok;
      canarino-madár
kis énekét lesem,
      míg várok a Canal
      Grande-parti teára.

      Cölöpökön víz lotyog,
      csónakfenekeken;
s egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.
      Valami hogy lobog!
      S fénylik egy kiskanál,
míg citromszeletem
      árnya hull a Canal
      Grande-parti teára.

      Hogy bealkonyodott!
      Hűvösség a vizen,
s a Rialto bazárjain fatábla.
      Ugye, maradhatok?
      (Ha már — ! Ha már — ! Ha már — !)
Kitől kérdezhetem?
      ...Most egy hajó beáll,
      válaszomra se várva.
 

([1938–    ],
A becsomagolt vízpart,
Kozmosz Könyvek, 1987.)

„a mi romjainknál oxigén még
talán lesz, de emberi szerelem,

na az már nem lesz”
(Kemény István)
 

 
(szöveg: Kemény István: Romos dalocska, Műút 2007001,
zene: Bardo)

„TD 1986”
 

(Még egynéhányszor átpergetem ujjaim közt az ábécét,
A becsomagolt vízpart,
Kozmosz Könyvek, 1987.)

„(versszünettartás, percig megalkudj.)”

„A történelem veszélyes kisinas-a-palackból. Ha épp a történelem (ellenére)... befejezhetetlen mondat.”

„Csak (nekem) fura. Nekem mindenki az, aki brancsban él. Ellenben ezzel a véleményemmel az elnyomottak sorsát élhetem. Mert feleségemtől kezdve legtöbb kiadómig, szerkesztőmig stb. — mindenkinek-mindeneknek a háttere valami kis-nagy sokaság, netán a piac, a szakmai élet. Jó ez most, sem? Hogy én meg így.”

„Közbevetés. Ahogy gépelek, a másolati papíron régebbi regényem szövege. A Wittgenstein »jobban«-fogalomra egy megoldással, íme: »Aki jobban VAN, mint ahogy viselkedik, ne viselkedjék.« Ez saját mondásom, de igen jó, ugye? Fura, hogyan gyengül, ha súlyosbítom tárgyát: aki jól megvan magában, ne keressen társaságot. Na ja. De ez a »VAN« visszautal itteni fejtegetéseinkre. Nem a blőd »vanás« tehát a kulcsszó. Hanem?”

„[...] nagyon nehéz egy másik elemző (a másik!) robogó villamosára felugrani. Az Elemzés Villamosa! Ne feledjük, mit mondott Marsh. Az esztétákat, az anglistákat (ottan), őket is csak anya szülte.”

„Hol dönthetek, mi mire érdemesüljön? Most, ahogy ezt írom, s körülnézek a szobámban, egy nagy fotelon négy trikó, ujjasok. Koszosak, bár ki vannak mosva frissen. De a sok régi szürkeség nem jön ki. Mindben madárkáimmal voltam együtt, ők ezt az öltözetet szokták meg tőlem, rendre, harminc év alatt. De ez legújabb szokás, hogy a trikók így elöl. A fordítás, az írás: trikónyira érintkezik az életemmel, akkor is, ha e Nessusok (nesszusmária!) nincsenek rajtam.”

„Nincs mozgás! (TD–Zénón-tétel.) [...] Magam a Semiből Nem Jöhet Létre Elvi Alapon Semmi, lásd Zénón, felezés, az úté mindig, ő azt mondja, nincs mozgás, magam azt: nem érünk el egy »entitást«, az nem alakul ki. Bármi entitás (dolog, tárgy, viszony) akkor van csak, ha eleve van, primer módon evidens, nem ismerjük létrejöttének történetét, nem jött létre (ad absurdum), van. Vagy ha elvont, euklideszi matematikát veszünk: a pontnak nincs kiterjedése, aztán bármi egy pontnak stb. tekinthető.”

„Ez, hogy madárkáink (feleségem kezébe a mostani veréb is beül!) rajtunk lógnak, nem okvetlenül »szeretet«. Ez az, ami VAN így.”

„S ismétlem még, mit mondtam: az emberek érdekelnek, részvéttel nézem őket, aggódom sorsukért, de dolgaikhoz semmi közöm.”

„Pontosan értjük, bánatos dolog ez itt, mégis szép, semmi baj — de segíteni sem lehet semmin.”

„De miért mániám nekem a szépség helyett a megértés? Miért teszem magam idegenebbé a világban, mint amennyire én a világnak eleve idegen vagyok?”

„Megjegyzem, magamat nem hiszem patriarchális, paternalista gondolkodású embernek, ennek ellenére nem bánnám, ha a közvetlenebb környezetemben mindenféle apróságomra jobban figyelnének, távolabbi körökben pedig ne csak a nevem lenne »ilyen-olyan nagyobb név«, hanem tudnák, miből tevődik össze képletem. Nem figyelnek, nem tudják.”

„Nem, az embereknek szabadoknak kell lenniök, hogy rájöhessenek: mennyire nem szabadok, s nem végső soron, hanem »elsőn«, s pedig ott, ahol a renddel stb. a legközvetlenebbül érintkeznek.”

„Igyekszem a lelki legpraktikusabbat választani — gyakorlati unpraktikumban.”

„Az emberi kapcsolatokba — épp az »ember«-mivolt okán — erősen szól bele, alkotólagos elemként, »a világ«.”

„Nem az van-e, hogy egészen mást gondolok, amikor nem írok, pontosabban, nem gondolok semmit, hanem ha magam vagyok, csak madárkámért aggódom, néha a házi kártyabajnokság esélyeit latolgatom, se társadalom azonban, se világ, se vágy, se törekvés, se eszme, se nagyobb, se kisebb emberi cél nem létezik számomra (egzisztencializmusom!), s így nagyon sajnálatos, rám nézve gyötrelmes, ha írok?!? [...] Ez cifra volt. De ha igaz, nem lehet igaz, mert írtam. A nem írás eszményi állapotában pedig nincs semminek »a kontrája«, a tárgyak, témák nem is léteznek nekem, de úgy nem léteznek, hogy annak még ez a kifejezése sincs. Eleve nincs semmi kifejezhetősége semminek, még annak se, hogy nincs kifejezhetősége.”

„(Hiába, ha az én szííívem már csak ilyen, nem lehet rajta vitatkozni.)”

„Ha kis barátom azt mondja: »Az esztétika az, ami a szex előtt jön«, értsd talán: »Az erotika az...«, netán »Az esztétika az, ami után már tényleg az erotika jön« — önkényeskedem. Mikor így átfacsarom dolgát.”

„Persze, nagyobb abszurdumot elképzelni sem bírok, mint ahogy cambridge-i okosfiúk a szovjetben hittek, annak kémkedtek. Jóságos ég. (Sokuk be is látta, akkor is, gyalázat, émely.)”

„Ilyen hatalmas gátlás volt — nem tudom leírni — ma a bor. [...] Zsigerből (pardon) nem kell a bor! Nem megy. [...] Volt pár ezresem link célra, köröztem jobbnál jobb, olcsóbbnál olcsóbb, elit és ismeretlenül egyszerű óborok palackjai között... és nem! És NEM! Ez az a »nem«, aminek párja az »igen« [...]”

„És nem és nem bor! Vettem volna. A hülye fejemtől igen. Még jó is, annyi ivás utáni nagy kihagyás után, hogy mégse teljes a kihagyás. Jót tenne. ÉS NEM!”

„Tehát (nyilván, ahogy másnál is) itt nálam ez a nagyon nemnemnem, máskor igenigenigen... az analitikusnak nevezett hajlandóság közben, amely nem analitikus, mondom én.”

„Ami történt, nem történt. Sose hittem, hogy ez nem léha mondás. Kicsit valótól-elrugaszkodott, de... valóbb a valónál. Mondom, ejha.”

„Épp azzal, hogy nem mondok nagy verdikteket, szerény maradok. Remélem, sikerült, és nem is unatkoztunk túl gyakran.”

„De ha a voyage out-nál maradunk is: kiutazás volt ez, elutazás valamibe, »ki« abból, amik nem vagyunk igazán magunkban idebenn... vagy inkább odabenn.”

„De ha valaki azt mondja, nem a legszebb, ahogy erről-arról »nyilatkozom«, egyszerű az oka, a bírálaté, bírálatomé, melyet én akkor. Mono vagyok teljesen, s amikor valakim (akár egy remélt beszélgetésben is) van, hát senki másom akkor. Neki kellene a számomra mindent nyújtania. Rengeteg magánbajom, csaknem tragédiám is szép számmal, volt ebből. S »a másik« nem nyújthat mindent. Én sem nyújtok neki. Tehát?”

„De mit tudom én e távoli dolgokat. Legközvetlenebb közelemet se nagyon tudom, sőt. Megint az összhang rejti az elhallgatott őszintétlenségeket, s a művészet (és a publikáció) nagy előnye a magánszféra kizárólagosával szemben, hogy a műv. és a publ. elismeri, de meghaladja kontráit.”

(Az idézetek forrása:
Kilobbant sejtcsomók — Virginia Woolf fordítója voltam,
Európa Kiadó, 2008.

„Becsületemre váljék!”

„[...] de hát nekem jócskán félre kell tennem elder-felhár mivoltomat, hogy tudniillik semmi sem deríthető fel, minden csak el, semmi nem hárítható el, inkább csak fel, a magasabb erőkre kell fogni a dolgok alakulását.”

„»Elfogadtam a játszma szabályait, feladom. Nem fogadom el a szabályokat, nem adom fel!« Jó.
Vicc. Rossz vicc. Térjünk rá azonban.”

„Máskülönben nekem rettenetesen elegendő, hogy mi történik. Vagyis hogy milyen rettenetesen történik.
Rettentő gyorsan. Valósan. Melósan.
Iszonyú érthetetlenül. Tehetetlen.
Velőtrázóan borzalmasan. Válogatósan.
Érthetetlenül velőtrázóan. Mólésan.
Gyors borzalomként. Lehetetlen.
Rettentő iszonyatként. Egy borz álmaként.
A váltások! A földcsuszamlás, hirtelen. [...] És Bernie-t, ezt a hivatalnokszerűen kispolgári fordítót és szolgalelket, ezt a titkos áhítozót (Miën, Avon, emlékek) részeg disznóvá, szerencsétlen barommá, önmagát megalázó hülyévé tette.”

(Az idézetek forrása:
Torlandó szörfpóker, Jaffa Kiadó, 2008;
a rajzok első megjelenése:
Műút, 2008010.)