Egy kis majonézes zöldbab forgott még a számban, amikor megláttam Takács Ferenc szombati cikkét (http://nol.hu/cikk/479812/) az újságban. Még január 22-én, az Eltüntetés című bejegyzésben agyaltam ezen, az akkori példáim itt is előjönnek: ez az „epikus forma jó ideje jelen van az újabb magyar prózában — gondoljunk csak Gion Nándor Ezen az oldalon (1971), vagy Bodor Ádám Sinistra körzet (1992) című munkájára —, de az utóbbi néhány évben feltűnően népszerű (érdemes lenne eltöprengeni róla, hogy miért). Hevenyészett és töredékes névsor: hirtelenjében Háy János, Dragomán György, Tóth Krisztina és Vida Gábor mostanában megjelent könyvei ötlenek fel az emlékezetben.”

Szerintem a fenti tendencia összefügg azzal, hogy mindenki regényt ír (már a lírikusok is). A folyóiratok tele vannak regényrészletekkel, s hogy a publikáció értelmezhető legyen, a lapokban szövegváltozatok jelennek meg, melyek csak nyomokban azonosíthatók a később megjelenő regény szöveghelyeivel. Jól van ez így? Remélem... kkl írta erre, hogy a filológusoknak is élni kell valamiből.

Addig is, megpróbálok abban hinni, hogy a technika találja meg az embert. Alig pár órája az m2-n láttam a régiónkból elszármazott festőművészről, Bánki Ákosról készült dok.filmet. Mintha úgy lett volna tálalva, hogy a csurgatásos technika az ő újítása, aztán kiderült, már J. Pollock csinálta. Aztán a háttérben feltűnt a MissionArt budapesti galériája, a falán egy nagy Bánki-festménnyel.