„Ehun e!”, bizony ezt is megértük: kétéves a Műút. Ennek alkalmából július 30-án, pénteken Miskolctapolcán, a főszerkesztő házának kertjében tartottuk meg második ünnepi összejövetelünket (az elsőről, mely tavaly augusztusban zajlott le, szubjektív akadályoztatás miatt nem számoltunk be blogunkban).
Azonban 29-én volt „before-party” is: szerkesztőségünk a Gömör–Tornai Fesztivál vendégeként bemutatkozott Gömörszőlősön — a jó hangulatú rendezvényen talán egyfajta ufóknak tűnhettünk mindaddig, míg egyes szerkesztőink és családtagjaik be nem épültek az Esztenás együttes csángó táncházának lelkes rajongói közé —; a szíveslátásért, a kiváló kosztért-kvártélyért ezúton is köszönetet mondunk!
Szerkesztőségünk a gömörszőlősi bemutatón
(balról jobbra: Jenei László, k.kabai lóránt, Zemlényi Attila és Kishonthy Zsolt;
a képről hiányzik: Tellinger András)
A pénteki ünneplésről nem is szaporítaná különösebben a szót az előszeretettel jótékony homályba burkolózó tudósító, beszéljenek helyette is az ott készült fotók, illetve a közéjük ékelődő, a diszkréció érdekében forrásjelölés nélküli beszélgetésrészletek — ám mindenképp ki kívánja emelni, hogy a csülökpörkölt, miként a frissen sütött lángos is, kiváló volt.
Extra special guest az álmodozó képzőművészeti szerkesztő jobbján: Seres László
LSD-n voltam, rajzoltam, és emlékszem, még azt is ráírtam a képre: „Nem én vagyok Paul Klee apukája...”
Szerkesztőfeleségek (Mónika és Melinda)
Linóleum van a falon is...
Szerkesztőgyermekek (Hanna, Luca, Flóra, Lili)
...ugyanúgy meg kell találni, mi lesz a vége...
„Ilyen vizuális ötleteim vannak!”
— fejti ki a tördelőszerkesztő
Menjünk el Norvégiába egy fúrótoronyba dolgozni, aztán veszünk egy szőlőt Egerben, és megszopatjuk a szomszédokat!
„Apa, nem is vagyok beteg!”
— mondja lánya a képzőművészeti szerkesztőnek
Író vagyok, nem a szavak embere!
„Több tíz évfolyam lebeg szemem előtt!”
— a főszerkesztő a jövőbe néz
— Hogy áll a regény?
— Szarul...
— Dehogy is... Ott van a lap tetején a cím: Stockholmi beszéd...
„Annyival én is kibékülök...”
— reagál a kritika-esszé rovat szerkesztője
Lyukóban vagyok. Pisztolyom is van.
„Na hol a lényeg?”
— a főszerkesztő segítségül hívja a horgászlámpáját is
Tessék, fiam, lejönni a mélybe!
„Várjál, keresem én is!”
— a szépirodalmi szerkesztő besegít
Ha ezt a poharat eltalálom, megiszom. Ha nem, akkor hazamegyek.
„Tudtam, hogy nem lesz elég a sör!”
— a tördelőszerkesztő már a múltban is látta a jövőt
amióta embereket láttam mászkálni a felszínén, de még inkább, amikor csupa rosszat hallottam róla, hűvös felszínéről: „űriszony, ügyetlen ruha, / fény-árnyék, átmenet nélkül, / örökös tiszta helyzet. / A szabadsághoz köze semmi.” Mi ez, ha nem a vegytiszta, romantikus ornamentika? Tündöklő Diána, szólítottam meg egykor magamban a bolygót, mely a szerelem istennőjének számított valaha, Ragyogó Arthemisz, Drágaságos Szeléné, Felfénylő Luna — képe a bennünk lakozó sötétségnek.
„A Holdraszállás az emberi történelem legnagyobb eseménye a világ teremtése óta”, s ha badarságnak találom is ezt az állítást, annyi azonban mindenképpen bizonyos, hogy amióta az ember csak kiűzetett a Paradicsomból, még sohasem jutott otthonától távolabb. De persze Cyrano de Bergerac — aki nem költött személy volt, hanem hús-vér ember, mint te vagy én —, meg is írta Holdbéli utazását 1649-es regényében, azt állítva, hogy az Édenkert is a Holdon található, és amikor Ádám meg Éva a tudás fájának gyümölcséből ettek, Isten a Földre száműzte őket. Tessék, az analógia kikerülhetetlen: estéink Holdja, melyre fel-felpillantunk néha, tompa fényében többtonnás magány, köztes éjszakáink, nappalaink keserítették el, már nem az a Hold, mit korábban neveltünk, nézed, hallod, megérinted — a mi tükrünk. Halott világ ez, és hiába haladunk beljebb, mást nem találunk, csak egyre többet és többet ugyanabból a hazug, dermesztő semmiből.
Majd egyszerre kikristályosodott bennem a kérdés: hogyan is lehetséges, hogy a Hold ragyogása bamba és árulkodó? Hogy a Hold nem átjáró, csak önelvű, önérdekű maszk, hóhérfehér és indokolhatatlanul feldúlt? És ez így ment tovább, szálltam, merültem szünet nélkül. Egyszerre megnyíltam a rejtett összefüggéseknek, egyre mélyebb és mélyebb szférákba ereszkedtem alá. Úgy éreztem, már csak egy hajszál választ el a világmindenség nagy titkának megfejtésétől, ami maga a Pokol. Lehet, hogy megőrültem. Aztán egy reggel arra ébredtem rémülten, hogy visszazuhantam a földre, a töredékes világba, a csupasz falak sivárságába; ismét ott vergődtem, fuldokoltam az időben. Én magamtól vártam többet.
Azóta mások is jártak rajtad — dadogtam a cseppet sem naiv Holdhoz fordulva —, újak, pelyhesek, egyívásúak, éltesek, lesülve jöttek haza mind. Mesélték, mennyi kalandjuk volt a Holdon; sokfélét meséltek, szörnyűt is — kitalálni olyat nem is lehetne; kétségtelen, hogy jártak rajtad ők is. Nem hinni el beteges volna, felszínes, bamba gőg. Megcsaltál velük, de nem baj.
Közben a szív kihagy, az ember feje tévedéssel, rossz döntéssel tele, undortól rándul görcsbe a gyomor — vesszek meg, ha értem. Néha olyan, mintha itt mindenki megőrült volna. Ha kíváncsi valaki a véleményemre, minden ezekkel az izékkel kezdődött, amiket fellődöznek az űrbe. Nem lehet csak úgy embereket küldeni a Holdra, kell, hogy ennek valami következménye legyen. Én mondom, emiatt csinál itt mindenki ilyen furákat: szétizélik az eget, aztán a becsületes, jámbor emberek isszák meg ennek is a levét.
Aztán sokáig rá se néztem a Holdra, azt hittem, már mindegy, csak sugárzó kör, penészes fényű korong, elfogadom, neki ott könnyebb, neki így jobb. Legyen. De történt most valami furcsa. Lunáris rettenet, szembetalálkoztam egy képpel, tökéletesen kerek telihold ült a közepén, olybá tűnik, pontosan a vászon mértani centrumában; a sápadt tányér mindent bevilágított, ami fölötte és alatta elterült, sötét sodra tenger, szája kimondatlan hangot formált, végső, semmitmondó ó-t; megütődve láttam, milyen sugárzóan fényes a kép felső része, mert még a teliholddal együtt is túlzottan áttetszőnek és világosnak hatott az ég. Hogyan lehet ily zöldes az ég, szinte ugyanolyan színű, mint a tó felszíne? Égbolt, mely ugyanolyan színű, mint a föld; éjszaka, mely világos, akár a nappal. A Hold fokozatosan leválik a környezetéről, nem is Hold már, mintha csak egy kerek lyuk támadt volna a vásznon; egy nyílás, melyen keresztül egy másik világba lehet átkukucskálni, az űrben felfüggesztett üres karika, egy szem, mely letekint a földre, és valami olyasmit lát, ami nincs is ott. Ez a Hold lenne az anyám és az apám, bár nem édes?
Merev kezek, merev mozdulatok, boldogsághoz köze semmi, de a márványarcot nemesíti gyertyaláng, a hold tapintatosan elfordul, zoknit húz fülére. Kör a mezőben, fény, árnyék, átmenet nélkül, örökös tiszta helyzet. Csak hold. Mi a Hold? Nyers kupac érc, még beolvasztatlan; egyre keskenyebbre élezett, csorba sarló.
Kedves Hold — szólítom meg, talán utoljára —, szép a maszkod, bár én gyűlölöm és rettegek tőle, de nyilván ezt is az az isten adta rád, aki elől menekülök, aki engem is kitagadott. Esetleg valaki mással, másokkal együtt díszítettek így fel téged? Szűk résén könnyeden kukucskálsz ki, és én mégis azt szeretném, bár kérni is férfiatlan, ne tagadj majd meg engem, ha akárki megkérdi tőled, voltam-e én is valaki. A démon fenyegető szemhéj alól mered rám, vasálarcod holdálarc — Nyugalom Tengere, messze vagy.
Szélütötte, pontatlan mondatok köröznek a lényeg körül, míg az utazó elcsíphető fényeket keres, mozdulatmaradékokat, mint penészes istendarabkákat a kutya.
(A szövegben szereplő jelölt vagy jelöletlen,
egyenes vagy torzított idézetek
Paul Auster Holdpalota című regényéből
[ford.: Vághy László, Európa Könyvkiadó, 1993]
és Kemény István Megcsalt űrhajós című verséből
[Élőbeszéd, Magvető Kiadó, 2006] származnak.)
gam a város labirintusszerűségét tartom az egyik legfontosabb tényezőnek, melyben csak eltévedni lehet, ugyanakkor nem lehet eltévedni. Velencei fotósorozatomban a fentebbiek miatt nem is a közismert, unásig fényképezett épületeket, hanem e labirintus apróbb összetevőit, mállott vakolatú falait, konkrétan Velence tégláit örökítettem meg — érzésem szerint mind a város „története”, mind pedig labirintusszerűsége megképződik mimetikusan ezekben téglafalakban. Ami pedig e felvételekből „lejön”, talán tartalmaz egy másik, kedvetlenebb történetet, illetve annak gyalázatos végét. Igen, attól tartok, Velence tényleg sülly
Utolsó kommentek