Tegnapelőtt, január 16-án délután zajott le a JAK-füzetek utolsó olyan bemutatója (a bemutatót megelőző félelmekről, hogy ti. időben elkészülnek-e a kiadványok, ezúttal szemérmesen és voltaképp érthetetlen módon toleránsan hallgatnék), melyben érdekelt voltam szerkesztőként: az Írók Boltjában Balogh Endre beszélt Szilágyi-Nagy Ildikó Valami jó testnyílás című novelláskötetéről, míg Borbély Szilárd Varga Zoltán Tamás A kert. Lassú mozgás című verseskönyvét ajánlotta a nem kis számú hallgatóság figyelmébe. (Ildikó novelláiból egyébként a Műútban is közöltünk: az első számban kettőt [Festmény; Szívkirálynő], illetve a negyedikben még négyet.)

A sorozatszerkesztőként eltöltött két évben meggyőződésem szerint sok fontos kötetet adtunk ki, biztos vagyok benne, hogy fogunk még hallani az általunk szerkesztett-megjelentetett szerzőkről (és nem spórolnám meg a névsort sem, a fentieken kívül és a megjelenések sorrendjében: Turányi Tamás, Sopotnik Zoltán, Nemes Z. Márió, Tétényi Csaba, Málik Roland, Kiss Tibor, Dunajcsik Mátyás, valamint az Egészrész antológia szerzői, a már említettek mellett Antal Balázs, Bajtai András, Csobánka Zsuzsa, Krusovszky Dénes, Kupcsik Lidi, Mándoki György, Pollágh Péter — legtöbbjük már Műút-szerző is).

Tegnap pedig óvatosan fogalmazva sem voltam a legjobb formámban: nem csak a másnaposság miatt, hanem mert valami különös szomorúság ült rám, mint minden állatra — a latin mondás szerint — szeretkezés után.

Azt hiszem, befejeztem, készen van. Elégedetten hátradőlök. Aztán persze azonnal előre megint, jaj, mi maradt ki/el, és hogy jól van-e így? Befejeztem, lezártam a fájlt, rendet rakok az asztalon. Kezembe akad a Kritika egyik ’94-es száma. Nem én, a szemem futja át, megszokásból, a tartalomjegyzéket. Olvasom: Mészöly Miklós, Balassa Péter... Mészöly a Családáradásból ad részletet, Postscriptum van az írás végén. Ebből egy mondat: „Ahogy múlik az idő, egyre perverzebben vonz, ami meguntként takaríttatik el az útból és újból.” Azt írja, amit éppen érzek, de valamiért nem értem meg a mondat végét. Nekifutok megint, az újságban az „és” valamint az „újból” között sortörés van. Arra gyanakszom: kimaradt egy sor. És amikor végre megértem, mi a fenéről van itten szó: hogy az „újból” eltakaríttatik a megunt, elégedetten hátradőlök. Aztán persze azonnal előre megint.

Mütze ab im Schulhaus! — Sapkát le az iskolában!
(Can Togay)

„Az Avas egy hegy, az Avasi Keserű egy ital” — ahogy azt Ficsku Páltól (is) tudjuk; s hogy megmásszuk a hegyet, hogy érezzük az Avasi ízét, nem kevés (nem) mellékes dolgot kell végeznünk, óhatatlanul balgaságokba bocsátkozva, elkerülhetetlenül belesétálva bizonyos tévedésekbe; miközben az Avasi a sírva vigadást, a felhorzsolt bőrt is jelenti, mindenesetre mondhatjuk, hogy igazi miskolcikum.

Ha van valami, amiért érdemes bármit megtenni, akkor meg is kell tenni; mondjunk le akármiről, ha szükséges, tegyünk félre minden mást — mert fontos. (És nem egyszerűen csak arról van szó, hogy kell egy csapat.)

Keserűen ébredtem, pedig csak szigorú és kimért akartam lenni, mint egész életemben. (Sosem sikerült; csak az ostoba, közhelyes frázisok jöttek össze rendre — kiabálok odabent szomorúan: „dr. Kotász! dr. Kotász!”)

Nemrég kaptam meg a Thalassa 2007/2–3. számát. Benne szerzőnk, a miskolci Kapusi Krisztián írása: Ferenczi Sándor és a Pálos (Propper) család (179–187). Kiváló a Műút együttműködése a magyarországi pszichoanalitikus folyóirattal, s magával a szakmával is. Világos, hogy ebben sokat segített a Műút Ferenczi Sándorról szóló felvezető esszésorozata. A Thalassa aktuális számában van még két írás, ami számomra különösen fontos: Haynal André fanatizmusról szóló pszichoanalitikus közelítése, valamint Zsélyi Ferenc Kristeva és Colette című írása. A Thalassa kiváló partnerünk, linkcsere után vagyunk, így az olvasók a mi honlapunkról (www.muut.hu) is elérhetik őket .
Érdemes figyelni egyébként a linkek feliratú menünket: könnyebb lesz követni a Műút hasonló, szakmai együttműködésre törekvő akcióit. Talán nem értik például, mit keres ott a Kitekintő külpolitikai portál linkje. Íme a magyarázat: a Műút világirodalmi szemléjének, a Kikötői híreknek olvasható ott a részekre bontott utánközlése, a Kultúra menüpontjuk alatt. Auditált, nagy látogatottságú portálról lévén szó, ez kiváló lehetőség arra, hogy népszerűsítsük a kezdeményezésünket, s magát a folyóiratot is.
A Műút honlapjának linkek menüpontját időnként megnyitva, hála kkl szerkesztőnknek, tematikusan feltérképezhető lesz, hogyan pozicionálja magát a folyóiratunk.

Ennyi önfény mára. Fáj a fogam Woolf két új könyvére. Drága. Drága nekem Woolf.

Most minden másképpen lesz. Tessék ezt komolyan venni.
(Gulácsy Lajos)

„Elromlani milyen szép”, jut eszembe gyakran Krusovszky Dénes verse, mióta az északi meg a déli szél éppen ott találkozott, ahol a ház állt, és így ez lett a ciklon kellős közepe (szaknyelven: a szeme).

Kis arcképcsarnokunk is bővült, ehhez csak egyetlen adalék: „Csontváry Tivadar levelet írt a magyar–osztrák külügyminiszternek, amelyben bejelenti, hogy nincs baj, őneki sikerült a személyes összeköttetést felvennie az Úristennel s ezzel a helyzetet megmentette. Most minden másképpen lesz — tessék ezt komolyan venni.” (Kemény Katalin, Gulácsy Lajos = Hamvas Béla – K. K., Forradalom a művészetben, Pannónia Könyvek, h.n. [Pécs], é. n. [1989], 14.)

Zúg a Volga.

Mintha valami mély álomból, úgy ébred minden az év végi üzemszünet után, hó mindenütt, egyes állomásokon a váltókat nem tudják kitakarítani, másutt a fejekben kellene leporolni ezt-azt.

Az idei első számunkban folytatódik Can Togay sorozata, az Egy autista feljegyzései (az első rész a harmadik számban jelent meg), ebben németül idéz egy versikét, melynek csak a fordítását írom ide most:

Midőn egyszer utaztam, / Burnalába utaztam, / nem volt akkor énnálam / nagyobb a világon. / A hölgyek és a jóurak / mind ott álltak ajtóm előtt, / jöttek, hogy megcsodálják / a pici mormotát! / Táncol már a mormota, / egy-két-há, há és négy, / táncol már a mormota / egy-két-há és négy!

Valami ilyesmire gondolok most, miközben nem hagytam fel az értetlenkedéssel: mert olcsó öngyújtóm tönkrement, vettem gyufát, rágyújtottam, s néztem elképedve a portrét rajta, sokáig nem jöttem rá, mi bántja legjobban a szemem.

Aztán meglett.

Boldog új évet, mondtam magamnak sokadjára.

Azt olvastam az egyik pártvezértől, most mindegy is, melyiktől: az emberi létezés egy alacsonyabb fokára léptünk vissza. Lényegtelen, miért mondta ezt, a politikusi mondatok a semmiből egyenes úton vezetnek a semmibe, tehát tudtukon kívül és professzionális módon nihilisták. Azért akasztott meg mégis ez a mondat, mert talán van valaki, aki a felszíni bárdolatlanságán túl mélyebben kívánja értelmezni — mondjuk ráér, vagy ráhajtana, vagy a fene tudja. Én így jártam, és egy kicsit belesápadtam, ide is írom, miért. Dolgozom egy hosszabb szövegen, ennek egy pontján a következő hibát vétettem: „Na most ezeknek én mondhattam, hogy térjenek meg az előző állapothoz, amikor ők mindig egy előző állapotban vannak. Tök mindegy, honnan és hogyan nézzük, gondoljuk, amit mondok, de ők mindig legalább eggyel korábbi verzióban léteznek.” S nem sokkal ezután még teszek is rá egy lapáttal: „Van bennünk ez a rémült civilizációs kényszer, hogy nem lehet egyből az egész fegyverarzenállal nekik esni, hogy nem lehet a friss, gőzölgő húsukat a kutyáknak dobni, vagy még nekik sem, csak megmutatni nekik, aztán be vele a tűzbe. Ugyanakkor és szégyenszemre máris formálódnak a tartósságra berendezkedő, pontos mondatok, mint az emberek által praktikusan kijárt ösvények, mert azért közlekedni muszáj. Józan legyél, mondta anyám a háta mögé bökve, arra, ahol azok voltak, én meg azt gondoltam, nahát, ez gyönyörű!” Kénytelen voltam belátni, mindeddig mennyire könnyű szívvel bíztam a szövegkörnyezetben. Holnap nyitunk egy új évet. Én is. Attól tartok, semmi sem fog változni. Én sem. Délután negyed kettő van, Szilveszter napja, és még egyetlen papírtrombitát sem hallottam az utcáról. Mi történhetett?