Részlet a szerző most elkészült regényéből.
Ma este hét órától Egressy Zoltán lesz Az író színháza című beszélgetéssorozat következő estjén Bujdos Attila vendége a Miskolci Nemzeti Színház Csarnok Műhelyházában.
További részletek a regényből a Műút februári számában.
Nem biztos, hogy olyan rossz elveszettnek lenni, nehéz szívvel ébredni reggelenként, vagy délben, átsóhajtani pár napot, kiszállni kicsit mindenből, este mondjuk kellemetlen lefeküdni egyedül, ez megúszhatatlan, de összességében miért lenne baj bármi is, nem egyszer élünk, gondolom. Nem megszűnni jó, nem azt mondom, teljesen eltűnni, mint az elsüllyedt sziget, amelyik megunhatta, hogy alacsony színvonalon vitatkoznak rajta, lebukott a Bengáli-öböl vize alá, nemrég történt, apró kis földdarab volt, nem emlékszem a nevére, pedig tudhatnám, mert nem fontos. Ciklon hozta létre annak idején, nem olyan régen egyébként, a semmiből emelkedett ki a tengerből India és Banglades között félúton, remek lehetőséget adva a két ország vezetőinek, hogy harcba szálljanak érte a partjainál remélt gáz- és olajlelőhelyek miatt, évtizedekig vitáztak, egy lakatlan, kilenc négyzetkilométernyi helyről van szó, legmagasabb pontja apály idején két méterrel emelkedett ki a vízből. Ezen ment a bruszt, míg közbe nem lépett a természet, indiai és bangladesi emberek, elmentek ti a picsába, klímaváltozással oldom meg a problémátokat, kapjátok be, jött a vízszintemelkedés, belepte a szigetet, eltűnt, de úgy, hogy nyoma sincs a műholdfelvételeken.
Ez már a Jászberényi úton fut át az agyamon, állapotom zavaros az ital miatt, túl vagyok az újabb körönd-ordításon, jólesett, én egyébiránt nem tervezek igazi eltűnést, legfeljebb időleges víz alá bukást, általában szerelmeskedés után jönnek ehhez hasonló önsajnáló gondolatok, állat lehetek magam is, azok szomorúak ilyenkor az ismert szólás szerint, nem fáradtak, hanem szomorúak, triste a szó ugyebár, én inkább elveszett vagyok, ez pontosabb kifejezés, olyan is van bennem, hogy mivégre történik bármi, amit átélek, meg olyan is, hogy miért nem másképp, mindig utólag leszek szerelmes abba, akivel öt percet képtelen vagyok még maradni post coitum.
Megnéztem nemrég az Aranyláz című filmet, villára szúrt zsemléket táncoltat benne Chaplin, játszik velük szegény a szerelmének, és a szép lány nevet, örül neki, boldog, de az egészet csak képzeli a főhős, a nő valójában máshol szilveszterezik, az erős férfival, akit nem szeret, de aki vonzza őt, éjfél után aztán nagyhangú társaságával mégis elmegy a kis emberhez, hogy megtréfálja, üres a kalyiba, meglátja a terítéket, hát várta őt, és akkor elszomorodik, Georgia a neve, érdekes, a színésznőé is, Georgia Hale. Húszéves volt a forgatás idején vagy huszonnégy, az adatok eltérőek, nyilván akkor a huszonnégy a valószínűbb, mindegy, az elhagyatott házikóban ráébred, mennyire várta őt az az ember, nem egyértelmű, hogy megsajnálja, vagy bele is szeret abban a pillanatban, valószínűleg egyszerre mindkettő megtörténik, gyönyörű a nő és a szeme tele van szerelemmel, ilyen lányt szeretne mindenki, te is ilyet szerettél volna, biztos az a Nóra lett volna a te Georgiád, a filmnek happy end a vége, hazugság, de jó, hogy az a vége, ami, nem az, ami veled történt, meg velem és az utolsó szerelmemmel. 1925-ben forgatták a filmet, ha nem tévedek, abban az évben született az apád, akit alig ismertem, ő is ott van eltemetve, ahol te, itt, Rákoskeresztúron.
Ránézek a csuklómra, fél nyolc, picit enyhült csak a hőség, de enyhült azért, lassan haladok, tele van a fejem az előbbi nővel, meg a szőkével, a szép színésznő is bekavar a gondolataimba, ő ma már csontváz valahol a föld alatt, most kellene a semmire koncentrálnom, mert ha nem, hirtelen jön egy bizarr gondolat, ami vagy jó vagy rossz módon lesz bizarr, és ha jön, akkor menthetetlenül leuralja az agyamat, ezt tapasztalatból tudom, sőt, meg is valósítom, bármekkora hülyeség, nem jövök mindig jól ki az ilyenekből. Késő, már befordultam a temető felé.
Soha nem mentem még ki hozzád, most is majdnem meghiúsul a tervem, rolleros barom tűnt fel előttem a semmiből, vagy csak elbambultam, ki-kihagyok, a Jim Beam tehet róla, nem én, elém kanyarodhatott, kis híján elütöttem, nem irigyeltem volna az ismerőseit, ha valaki meghal rollerozás közben, azt nagyon nehéz sírva elmesélni, megúszta, ahogy én is, leizzadtam egy pillanat alatt. Túl vagyok a sokkon, szerencsére lassan mentem, emelkedik az út, nem nyomtam nagyon, most viszont gyorsítok, újra a Wrong zakatol a fejemben, a körönd után ült be a fülembe a dal, adódott némi szünet az előbb, nagy volt a csend, kiürült minden hang a világból, de elmúlt a pánik, és most újra szól bennem. Van néhány szám, amitől erőre tudok kapni, ez az egyik, rendelkezik egy minden mindegy-attitűddel, monoton erő van benne, élni akarás, néha szükségem van ilyen típusú doppingokra, könnyebben kapok levegőt, míg átfolyatom magamon a dalt, ráadásul két whisky turbóz, ezek együtt pár percre gyönyörű, szívdobogásos, kék nyarat csinálnak ebből a forró, kiégett estéből, jaj, miket beszélek.
Georgia Hale csontváz és az apád is az, gyerekkoromban egyetlen egyszer hatódtam meg rajtad, amikor az ő temetéséről meséltél, szegény nagyapa, mindig úgy fázott, most meg berakták a hideg föld alá, ezt mondtad, láttam, mennyire bánt téged, hogy halálában rosszul érzi magát, belém hasított a butácska mondatod, tízéves lehettem, nem több, még azt is tudom, hogy a koporsóra dobtad apád kártyapakliját, meg az utolsó közös fotótokat, és emlékszem, hogy alig élted túl a koporsóra zúdított első földkupac rettenetes hangját, azt hitted, ott halsz meg, nem bírod ki azt a szívszaggatódást, szoros viszonyban voltatok, de akkor én veled miért nem, magyarázd meg majd egyszer, és nagyapaként emlegetted nekem, ehhez is pofa kellett, nagyapaként, nekem, amikor kétszer, ha láttam őt. Majdnem mindig róla meséltél, felidézted, ahogy vitt téged erdőbe, mentetek búcsúba, meccsekre, ő tanított meg mindenre, tőle tudtad, melyik gomba ehető, melyik nem, és képzeljem el, most meghalt, nincs többé apád, eszedbe jutott, hogy elvigyél a temetésére, aztán inkább nem erőltetted. Lehet, hogy nem is baj.
Referencia az ember gondolkodásmódjáról, hogy miként old meg egy problémát. Azt hitted, ha másról beszélsz, megúszod a szembenézést a helyzetünkkel, nem vetted észre, hogy dehogy beszéltél másról, lófaszt beszéltél másról, csak el akartad kerülni a viszonyunk definiálását, ezért hajtogattad nekem a ti történeteiteket folyton, amihez semmi közöm nem volt, mindig a ti kapcsolatotokról informáltál, olyan voltál, mint egy élő mesekönyv, nem hiszem, hogy nem vetted észre, milyen rosszul esett nekem, ha mégse, akkor teljesen hülye vagy. Kevés vagyok, ezt éreztetted, nem tudok az apád helyébe lépni, megrogytál a halálával, én meg mit akarok tőled? Sokszor nekigyürkőztem, igyekeztelek felmenteni, mert hát lehet, hogy csak annyi történt, te nem apának születtél, hanem gyereknek, nem tudtál felnőni apának, akkor viszont nem tehetsz róla, hogy paraszt módon viselkedsz, minek kapaszkodom beléd, tévedésben vagyok, mint a rosszul szerető szerelmes, aki uralkodni akar a másikon, így viszont nem szeret, hanem függ és függést akar kierőszakolni, volt ilyen szerelmem, tudom, milyen, élményekben gazdag életet élek.
Te is voltál óvodás?, kérdeztem egyszer tőled, mondtad, hogy igen, és akkor én voltam a te apukád?, ez volt a következő felvetésem, nevettél rajtam. Kicsi voltam, még nem bohóckodtam el a dolgaimat azért, hogy ne szenvedjek tőlük, jó ideje képes vagyok már rá, kifejlesztettem ezt a képességet, bár inkább csak kifelé gyakorlom, magamat igyekszem a lehető legritkábban átverni, előfordul azért, és az sem esik rosszul.
Tudod-e, hogy mandulamagnak hívják azt az agyterületet, amely a félelmet kiváltó események feldolgozását végzi? A tudósok sokáig azt hitték, nem tesz különbséget egyes élmények között. De kiderült, hogy tesz. Ha kétféle kellemetlenség történik, az ennek megfelelő emlékek külön rögzülnek. Két különböző hangot játszottak le patkányoknak, ami után eltérő erősségű áramütést kaptak. Aztán valami antibiotikummal legátolták az emlékek újraszilárdulását. Azt gondolták, a mandulamag együtt tárolja az áramütések emlékeit, és hogy a gyógyszer ugyanúgy gátolja az emlék-szilárdulást. De nem ez történt, a félelmi reakció csak az egyik hangnál tűnt el. Az antibiotikum erről már leválasztotta a várható áramütés emlékét, akkor nem ijedtek meg, a másik hang hallatán viszont igen. Ezeket az emlékeket nem sikerült semlegessé tenni. Innen lehet tudni, hogy a mandulamag a tárolásnál és az előhívásnál külön kezeli a félelemmel összefüggő emléknyomokat. Ehhez inkább nem teszek hozzá semmit veled kapcsolatban. Próbálom ideképzelni az arcodat.
Egyszemélyes irodalomtörténet? Dérczy Péter elhárítja ezt a jelzőt, s szerényen csak „töredékekről” beszél. Pedig ha valakinek, neki igazán személyes köze van a modern magyar próza kialakítóihoz, kivált a kötetben szereplő szerzőkhöz, Gozsdutól Csáthon és Krúdyn át Tersánszkyig és Németh Lászlóig. Három évtizedes irodalomtörténészi és esszéírói munkásság „hosszanti” metszetét kapja kézhez az olvasó. Egyben pedig egy nagyon személyes és nagyon karakterisztikus irodalomtörténeti látásmód foglalatát, amelyre mindenféle normativitás, korszerűség-bálványozás vagy erőszakos kanonizálás elutasítása a jellemző. Szkeptikusan szemléli a születés–kiteljesedés–elhalás hármasságára építő „szerves” fejlődésmodellt, amely oly erősen gyökerezik a magyar irodalomtörténet-írás hagyományaiban. Helyette a megszakítottság és a folytonosság jegyeit kutatja, mind az irodalmi folyamatok, mind pedig az egyes művek elemzése során. Érzékeny megfigyelésekkel bizonyítja, hogy ez a kettős nézőpont megalapozottabb osztályozást tesz lehetővé, mint az a mérlegelés, amely, mondjuk, csak a látványos formai újításokra helyezi a hangsúlyt. Kivételes arányérzéke megóvja attól is, hogy értékkategóriává léptessen elő poétikai-irodalomtörténeti megállapításokat. „Fejlődés helyett beszéljünk inkább változásokról” — talán ez a kijelentés lehetne irodalomtörténeti munkásságának jelmondata.
Utolsó kommentek