Részlet Vlagyimir Szorokin 23000 című, magyarul is hamarosan megjelenő regényéből

További részlet korábban itt, illetve a Műút decemberi számában
 

Vlagyimir Szorokin: 23000
Fordította: Holka László
Gondolat Kiadó, 2009
ISBN 978 963 693 133 9
279 oldal, 3200 Ft

Szívem érzi a fivérek jelenlétét.
S én elhagyom az álmomat. Ami az utóbbi években állandóan ugyanaz. Álmomat, mely hozzásegít az alváshoz a Föld nevű bolygón. Az én ragyogó álmom. Álmom, amely mindig velem van:
Mi végre mind, mind, mind, az utolsó testvérig mindannyian együtt vagyunk, közeledünk a Helyhez mi egészen közel van, látom a Helyet, látom kibontakozni a ködből, el nem lehet véteni, oly kívánatos és elkerülhetetlen, hogy attól tartok, az utolsó pillanatban eszméletemet vesztem, ezért kapaszkodom, kapaszkodom, kapaszkodom fivéreimbe és nővéreimbe, karjaim ölelik őket, benne vagyok a sokaságukban, a meghitt tömegben, hozzájuk tapadok, megérintem testüket, melyek hamarosan felolvadnak a Fényben, felolvadnak velem együtt, mindörökre felolvadnak, vizslatom az arcukat, a meghitten ismerős arcokat, amelyek ezek alatt az évtizedek alatt körülvettek, segítettek a célunk felé haladni, hallgatom szívverésüket, eme húsmotorok utolsó dobbanásait, amik rejtegették a Fényt, a bennünket illető Fényt, amivé mi mind hamarosan átalakulunk, az Eredendő Fényt, ami nem engedte meg, hogy elpusztuljunk a rettenetes Föld nevű bolygón, a Fényt, amely egészen, egészen közel van.
Moho fivér keze megérinti arcomat. Felismerem és emlékezem. S testem felébred. Kinyitom a szemem. Moho fivér és Tbo nővér nyoszolyám fejénél áll. Izgatottak. S én menten felfogom, hogy mitől. Felesleges nyomorúságos földi szavakat kiejteniük: a szívük sugározza felém az örömöt. Én hallgatom a szíveiket. És értem, mekkora öröm ez. A szívem repesve vár. Jóval idősebb és erősebb a testvérek szívénél. De nem veszítette el képességét, hogy ártatlanul repessen a várakozástól. A szívem remeg. Pontosan ugyanúgy, mint annak idején az Alpokban, ahova kislány koromban kerültem. A mellem vérzett. Megrázta a jégkalapács. És felébresztette az ifjonti szívet. Az agg Bro pedig megérintette a szívemet. Oly módon, hogy attól fogva repesett az édes várakozástól a Fényre.
Mozgatom az ujjaimat. Felemelem sovány kezemet. Nyújtom a testvérek felé. Remeg a kezem. Moho és Tbo lehajolnak, kézbe veszik a tenyerem. A mellükre teszik. Szívem üdvözli az ő szíveiket.
Moho és Tbo leveszik a takarót a testemről. Hegyi fűszálakból szőtték azt, melyek meghosszabbítják a test életét. Vén testem találkozik a Föld levegőjével. Keserű e levegő és rombol.
Belép Mef és Por fivér, ők minden reggel segítenek nekem. Mindkettőjük teste fiatal és izmos. Erő és nyugalom árad belőlük. A két fivér erőteljes karjai megragadják testemet. Elcsigázott az a földi élettől. Kiszáradt a szívbéli tudástól. Kiszikkadt, mert szenvedett a Keresés Tehetségének hiányától. Ama Tehetség hiányától, mellyel csak Bro és Fer rendelkezett. Mely Tehetség révén mindenki egyszerre fellelhető. Mely Tehetség egyedül nekem nem adatott meg ez alatt a hatvan esztendő alatt. Amelyre oly keservesen szomjúhoztam egész valódi életemben. Amelyért szívem szakadatlanul fohászkodott. Amelyért bömbölt az agyam. Amelyért pezsgett a vérem. Amelyről búgtak a csontjaim.
A fivérek karjai tágas kőterembe visznek. Kék kagyló vár rám. A fivérek gondosan elhelyezik tehetetlen testem a meleg kagylóban. Gőzölgő tehéntejjel töltik azt meg. Örvénylik és habzik a tej. Elnyeli testemet. A teremben a testvérek hangja zsong. Mindegyikük halkan mond valamit. Hangok tucatjai, hangok százai láthatatlan rajjá fonódnak össze a márványkupola alatt. Mindig velem vannak. Hallgatom őket. A hangok zsonganak. E zenével veszi kezdetét minden áldott reggelem.
Lehunyom a szemem.
És lebegek a térben.
És szívemmel mindenkit látok a mieink közül.
Ebben a másodpercben számuk 21368.
Velem együtt 21369.
A fennmaradó 1631 a húsrobotok világában keresendők. Hangjukat nem hallani a kórusban. Nem látom a szívüket. Ők még ébredésre várnak. Várják a találkozást a jégkalapáccsal. Várnak bennünket.
A tej gyorsan leadja nekem a hőt, gőzölögve távozik a kagylóból. Mef és Por felemelnek. Válogatott lenszálakból szőtt lepedőbe csavarnak. Ráültetnek két kék kőre. A testvérek ujjai segítenek gyenge testemnek megszabadulni a Föld általam megemésztett táplálékától. Azután hegyi patak vizének jeges sugarával lemosnak. A kristályos vízsugár élénkít engem. Hegyek nyugodt jegének emlékét őrzi.
Azzal életre kelek.
Mef és Por átvisz engem a ruhatárba. Leülök a meleg márványra. Kiválasztom mai öltözékem. Ruháim sokféle árnyalatban tündökölnek a halványlilától a mélykékig. De az összes ruhának egyforma a szabása.
Tudom a szívemmel, hogy a mai nap különleges. Kiválasztok egy selyemruhát, a legtisztább lila színben. Vihe nővér türkizkék fésűvel rendezgeti ritkás és tökéletesen ősz hajamat. Nyuz és P nővérek bedörzsölik a testem szezámolajjal. A nővérek karjára támaszkodva felállok. S a ruha felöltöztet. A nővérek karomnál fogva támogatnak. Apró, kerek szobába vezetnek be. Hegyek bíbor köveiből metszették azt ki. Víz csöpög itt alá, s áll benne egy kehely, a kehelyben a tajga füveiből készített főzet. Erőt ad az én idős testemnek. Reggelente 23 percig tartózkodom én ebben a szobában. Apró kortyokban szürcsölgetve a teát eleresztem a szívemet. S összpontosítok elmémmel. A bíborszín közeg arra kényszerít, hogy felidézzem a Föld kíméletlen világát. A húsrobotok nyelvére emlékezem én, az erkölcseikre és a vágyaikra. Feltolul bennem komor világuk képe. S ez további harcra késztet.
A bíborszféra után munkához látok.
Ám ez a nap különleges nap. S közeledik a különleges ügy. A húsrobotok világa nem érdekel engem. Az Étkezőterembe tartok. Tágas, fehér helyiség. Ablakai nyitva. Behallatszik a partról a hullámverés hangja. Hullámokat görget a közelben az általunk létrehozott Óceán. Mormogása eszembe juttatja a Nagy Hibát. Az Étkező közepén nagy, kerek asztal, mit lila kőből faragtak. A Középső Kör az asztal körül helyezkedik el. 230 fivér és nővér.
Leülök az asztalhoz. Gyümölcs, zöldség van rajtuk. Minden reggel körülüli az asztalt az összes fivér és nővér, ki velem lakik a Házban a Szigeten. Ma is itt vannak. Én látom szíveiket.
Ga, Noro, Rat, Moho, Tbo, Mef, Por, Vihe, Nyuz, P, Se, Forum Dasz, Rucs Bi, O, Vu, Szam, On Ut, Ze és Jugom ül mellettem. De nem azért, hogy megkezdjük a lakomát, mint rendesen. Valami nagyon fontosat szeretnének közölni velem. Tudnak arról, amit szívem csupán édes előérzettel sejt. Amiről az utóbbi években oly sok kínzó álmom volt. Ami csak nőttön nőtt az előérzettel. Ami, mint egy fényhullám, a szívemben dobogott. S amire mindannyian szomjúhoztunk.
Az Étkezőteremben csakis földi nyelven szoktunk beszélni egymással. Azért, hogy szívünk nyugodt legyen a táplálék elnyelése idején. Ám ezen a reggelen nem is emlékszünk holmi ételre. Ga fivér, legfőbb segítőm a házban, megtöri a csendet:
— Hram, ő már a fivéreinkkel van.
— Tudom — válaszolom én, megzabolázva szívemet.
— A hús gomolyog — rezzen össze Se nővér — A hús ellenáll a Testvériségnek.
— Tudom.
— A hús nehézségeket szül — néz rezzenéstelenül Forum.
— Tudom — felelem, legyűrve szívemnek villózását.
— A Testvériség küzd érette — mondja Vu fivér. — Útban van hozzánk.
— Tudom.
— A Pajzs fedezi őt.
— Tudom.
— Ha a Fény éket törve félretolja a húst, ma estére itt lesz — mondja Ze nővér.
Nincs ereje, hogy megfékezze magát. Szíve fellobban.
— Tudom — felelem, válaszképpen szintén fellobbanva a szívében.
Erős szívem fellobban. Megbontja a Ház szigorú rendjét. A szívünkkel beszélünk. Túl soká tartott várakozásunk. S hányszor, de hányszor vártunk hiába! De a Ház összes lakójának szíve ezúttal is csupán hisz. Én pedig tudván tudom! Mert én akartam! Borzasztóan szerettem volna bizonyosan tudni, hogy ezúttal minden valóra válik, minden a helyére kerül, elrendeződik, összejön, egybeesik, egybefolyik: fellebben a húsfüggöny, megkerülnek a hátramaradottak és elkallódottak, bezárul a Nagy Kör. És felragyognak a szívek. És széthullanak az izomszövetek. És összetörnek a csontok. Porrá lesz az agy. Megszakad a szenvedések láncolata. S a Fény széthinti a Mindenségben az atomport.
A szív korábban nem tudott egyébről.
A szív most nem tud egyébről.
A szív a legfontosabbról beszél. Megdermedünk a kör alakú asztalnál.
Szíveink lobognak.
A bűvös szavak sugároznak. Árad belőlük az Eredendő Fény. A házban most pontosan 23-an vagyunk. Kis Kör. A legkisebb. Van Közepes (230), és Nagy (2300), amelyeket a Testvériség a sorsdöntő pillanatokban alakít ki. Ezek a gyámolítás körei: Gyámkörök. És a Döntéseké. De ma, a várakozás napján Kis Kör van. Ez a Remény Köre. Lévén, hogy nyolc alkalommal vártunk. Nyolc alkalommal reméltünk. Nyolc alkalommal hittünk. Ám hitünk nem válhatott valóra. A Föld szörnyű világa nyolc alkalommal fosztott meg minket a Legfőbb Reménytől.
Ma kilencedszer reménykedünk. A Remény Kis Körével. Ezt megalakítva tudjuk, hogy létezik még hat Kis Kör, miket a Testvériség alkot ezekben a percekben. Távol vannak azok innen. Az Óceán választ el tőlük. A Testvérek éreznek bennünket. Szívük lángol a reménytől. Szívemmel látom az összes ilyen Kört. Mindegyiket.
Beszélek velük.
A mi Körünk beszél velük.
48 földi percen át.
Szívünk lecsillapodik. Kezünk elernyed. Kinyitom számat, s teljes mellkasommal belélegzem az Óceán kesernyés levegőjét. A mi Nagy Hibánk levegőjét. Amit ki kell javítani.
A fivérek és nővérek engem néznek.
Szíveik fülelnek.
— Kötelességünk, hogy készen álljunk — suttogom.
A szívek értik.
 

Részlet Vlagyimir Szorokin 23000 című, magyarul is hamarosan megjelenő regényéből

További részlet itt, illetve a Műút decemberi számában
 

Vlagyimir Szorokin: 23000
Fordította: Holka László
Gondolat Kiadó, 2009
ISBN 978 963 693 133 9
279 oldal, 3200 Ft

Július 7-én helyi idő szerint 4.57-kor az Uszty-Ilimszk–Szentpétervár–Helsinki útvonalon haladó tehervonat átszelte a finn határt, s lefékezett a vámraktárnál. A felkelőben lévő nap rézsútos sugarai végigsiklottak a két összekapcsolt kék diesel-mozdonyon, megvilágították a tizennyolc kék-szürkésfehér hűtővagont, amelyek oldalán óriási kék betűk hirdették: YÉG. Mihelyt a szerelvény megállt, a lokomotívokhoz lépett a vámszolgálat alhadnagya és két rendőr, farkaskutyával. A második mozdony kék ajtaja kinyílt, és az acéllépcsőn leereszkedett egy magas, karcsú, szőke férfi, világoskék nyári öltönyben, kék-fehér nyakkendőben, amelynek ezüstös kitűzőjén ott virított a YÉG társaság felirata. A kezében kék diplomatatáskát tartott.
— Huvaia huomenta! [Jó reggelt! — finn] — köszönt lendületesen a szőke férfi, és mosolygott.
— Jó rekkelt! — dünnyögte különösebb lendület nélkül ritkás bajsza alól az alacsony, hegyes orrú vámos.
A férfi átadta neki az útlevelét, a vámos egy-kettőre megtalálta pecsétjét a határ átlépéséről, visszaadta az okmányt, sarkon fordult, és szapora léptekkel elindult a fehér vámház felé. A szőke férfi hatalmas léptekkel követte, a rendőrök a vonat mellett maradtak.
— Ez az égettszag vajon arra utal, hogy maguknál is aszályos a nyár? — érdeklődött a szőke férfi kifogástalan finn nyelven.
— Igen. Csakhogy a szag a maguk tőzegtelepei felől jön. Azok égnek — válaszolta kelletlenül a vámos.
Beléptek az épületbe, felmentek az első emeletre. A tisztviselő kinyitotta egy apró iroda ajtaját. A szőke férfi bement, a vámos becsukta mögötte az ajtót és kint maradt. Odabent az asztalnál egy kövér, kopaszodó őrnagy ült, kávézott, és közben papírok között matatott.
— Jó napot, Lapponen úr!
— Nyikolaj! Szervusz! — az őrnagy elmosolyodott, üdvözlésre nyújtotta párnás, erős kezét. — Valahogy rég nem találkoztunk.
— A két legutóbbi vonat nappal haladt át. Azokat Tirsa úr fogadta — a szőke férfi megszorította a felé nyújtott kezet.
— Igen-igen-igen — a vámtiszt mosolyogva nézte a férfit. — Te mindig olyan lendületes, összeszedett vagy. Jó látni téged.
— Köszönöm — a férfi felkattintotta a táska zárját, elővett belőle egy dossziét, és átnyújtotta a dokumentumokat.
Lapponen átvette a köteget, feltette vékony, aranykeretes szemüvegét, belelapozott az okmányokba:
— A szokásos tizennyolc?
— Tizennyolc.
A szőke férfi elővett a diplomatatáskából egy apró jégkalapácsot, nyele alig volt hosszabb a kisujjánál, fején jég helyett egy darabka hegyi kristály csillogott. Az iratokra tette.
— Hát ez micsoda? — vonta fel a szemöldökét Lapponen.
— A YÉG társaság idén ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját.
— Á! Vagy úgy! — Lapponen kézbe vette a szuvenírt. Már azt hittem, meg akarsz vesztegetni!
Mindketten nevettek.
— Tíz év! — Lapponen keze közt forgatta a parányi szerszámot.
— Hogy röpül az idő, valósággal száguld, mint a Schumacher. Mi meg egy helyben állunk. És csak lesünk. Na jó, menjünk! Szemlére fel!
Felállt, megfogta a dossziét:
— Most már egyenként átnéznek minden vagont. Én pedig köteles vagyok személyesen jelen lenni. Ilyen idők járják mostanság. De hisz te is tudod.
— Tudom.
— A törvény az törvény.
— A törvény tesz bennünket emberré — mondta a szőke férfi.
Lapponen elkomolyodott, felsóhajtott:
— Jól mondod, Nyikolaj. Bárcsak minden orosz értené ezt.
A vonathoz mentek. Kezdetét vette a szemle. Minden hűtőkocsiban egyforma, egyméteres élű jégtömbök voltak. Az utolsó vagon kétharmada üresen ásítozott.
— Nem akadt elég jég Szibériában? — mosolygott Lapponen, miközben pecsétet nyomott a fuvarlevélre.
— Csúsztak a rakodással — a szőke férfi átvette az okmányokat, eltette a diplomatatáskába.
Lapponen kezet nyújtott:
— Szerencsés utat, Nyikolaj!
— Szerencsés maradást, Lapponen úr! — szorította meg kezét a szőke férfi.
A vámosok az épület felé indultak, a szőke férfi a vonat elejéhez tartott. A mozdonyhoz érve felmászott a lépcsőn, becsukta maga mögött az ajtót. A szerelvény előtt zöld fény gyúlt, a vonat lassan elindult. A szőke férfi kinyitotta a szalon ajtaját. A high-tech stílusú berendezés, a lilás-szürkés puha bútorok, az áttetsző bárpult és a négy apró hálófülke halványkék hangulatvilágításban úszott. Egy fotelben a mozdonyvezető váltótársa bóbiskolt, a pultnál a vonatkísérő, egy magas, szőke lány csörgött az edényekkel.
— Kész! — a szőke férfi letelepedett egy fotelben, a táskát egy üvegpolcra helyezte.
— Milyen soká tart újabban! — nyújtózkodott ébredés közben a rőt mozdonyvezető.
— Új idők járnak a húsosoknál — a szőke férfi levette zakóját, felakasztotta a fogasra, ásított. — Mir, adj nekem, légy szíves...
— ...egy szürke teát — fejezte be a mondatot helyette a vonatkísérő lány, sötétkék szemét a férfira függesztve.
— Úgy van. És tegyél bele négy darab szilvát, jó?
A nő elkészítette az italt, egy tálcára tette, odavitte a férfihoz:
— Le sem hunytad a szemed, Lavu.
— Az álom velem jár — válaszolta az, és beleharapott egy szilvába.
A lány mellé ült, fejét a férfi térdére hajtotta, és menten álomba merült.
Lavu megette a szilvát, kiitta a szürkés teát. És lehunyta a szemét. A második mozdonyvezető követte példáját.
A vonat egyre gyorsabban haladt az erdős vidéken.
48 perc múlva fékezett, letért a fővonalról, s lassan zakatolt egy sűrű fenyőerdőn keresztül. A fák közül nemsokára lankás domboldal körvonalai bontakoztak ki, majd egy hatalmas ezüstkapu, rajta kék felirat: YÉG. A vonat a kapuhoz gördült, és dudált. A kapuszárnyak szétnyíltak.
A szalonban alvó emberek felébredtek.
— Dicsőség a Fénynek! — mondta Lavu.
A vonatkísérő és a második mozdonyvezető megszorították a kezét.
A szerelvény áthaladt a kapun. Közvetlenül a bejáratnál egy alagút kezdődött, a föld mélyébe vezetett. A vonat begördült a sötét alagútba. A sötétség nem tartott soká: elöl fény derengett, majd kétoldalt keskeny peronok tűntek fel, kék és fehér színben játszó matt falak látszottak.
S a vonat megállt.
Abban a pillanatban kék egyenruhás őrök serege vette körül a vonatot, targoncákon fehér overallba öltözött, fehér sisakot viselő munkások gurultak mellé. Kezében a diplomatatáskával Lavu elsőként lépett a peronra, s ügyet sem vetve senkire, a peron közepén lévő üvegfalú felvonó felé tartott. Menet közben elővett egy elektronikus kulcsot, odatartotta egy háromélű, kiugró készülékhez. A lift ajtaja hangtalanul kinyílt, Lavu belépett. Az ajtó összezárult mögötte, a felvonó emelkedni kezdett. S egyszer csak megállt. Lavu kilépett, s egy vaskos acélajtó előtt találta magát, mellette videokamerák, és egy háromélű készülék az elektronikus kulcshoz. Odatartotta a kulcsot. Az ajtó kinyílt, mögötte feltárult egy tágas, élénk kékeszöld fényben úszó, teljesen üres terem, aminek padlóját teljes egészében egy óriási mozaik fedte. A mozaik a YÉG társaság emblémáját mintázta: két, keresztbe rakott jégkalapács egy vörös, lánggal lobogó szív alatt. A szíven egy ösztövér, talpig fehérbe öltözött ősz öregember állt, ápolt szakállal. Sárgáskék szeme figyelmesen nézte Lavut. Lavu a márványpadlóra tette a táskát:
— Sua!
— Lavu!
Egymáshoz léptek, összeölelkeztek. Az aggastyán szívében sokkalta bölcsebb volt. Ezért, minthogy tudta, mily hosszú út áll Lavu mögött, visszatartotta szívét, testvéri üdvözlésként csupán egy kurta, gyenge fellobbanást engedett meg neki.
Lavu megkönnyebbülten pihent meg az aggastyán karjaiban: Sua szíve mindig mindenkinek földönkívüli nyugalmat adományozott.
Elsőként az aggastyán bontakozott ki az ölelésből, ráncos, de biztos kezével megérintette Lavu arcát, s amerikai kiejtésű angolsággal mondta:
— A Fény velünk van.
— A Fény a te szívedben van, Sua — ocsúdott fel Lavu.
Az aggastyán merően nézte Lavu szép, fiatal arcát, mint aki először látja. Megőrizte képességét, hogy örüljön a találkozásnak minden egyes testvérrel, mintha csak életében először látná őket, mintha újból és újból megnyílna előttük rokoni szíve. Ami irdatlan erőt kölcsönzött az aggastyánnak. Sua messzebbre és mélyebbre látott szívével a Fény számos testvérénél.
— Kimerült vagy az utazástól — folytatta Sua, megfogva Lavu karját. — Menjünk!
Lavu elindult, de egy lépés után megfordult, visszanézett a padlón hagyott kék diplomatatáskára. Pontosan a mozaik egyik jégkalapácsán állt, színe egyezett a jég színével, s ezért csaknem teljesen el is tűnt emiatt az egyezés miatt.
— Most már erre semmi szükség — mosolygott Sua. — Senkinek sem kell.
Kimentek a teremből, s rögvest Sua lakosztályában találták magukat. Berendezése egyszerű volt és célszerű, de minden egyes szobában volt egy hideg árnyalatú kődarab. Sua fivérét a Nyugalom szobájába vezette.
Kdo és Aj fivérek fogadták Lavut, szívélyesen átölelve üdvözölték, majd levetkőztették, bedörzsölték olajokkal, befektették egy füvekből készített főzetekkel teli kádba, és távoztak. Sua átnyújtott neki egy kupát, benne erdei gyümölcsökből főtt tea.
— Én még nem hiszek — a labradorit kádban elnyúló Lavu belekortyolt a teába, és hátradőlt a kőmellvédre. — A szívem tud, de az eszem nem hajlandó hinni.
— Eszed néha erősebb a szívednél — mondta az aggastyán.
— Igen. És ez bánt engem.
— Ne bánkódj. Az agyad sokat tett a testvériségért.
— Dicsőség a Fénynek.
— Dicsőség a Fénynek — ismételte meg az aggastyán.
A szobára csend telepedett. Lavu ivott még egy kortyot, megnyalta ajkát:
— Most mit tegyek?
— Ma elröpülsz Hramhoz. Égető szüksége van segítségre. A te szívednek is segíteni fog ez.
Lavu nem válaszolt. Némán, lassan szürcsölte a teát. Ez idő alatt az öreg mozdulatlanul ült, távolabb tőle. Végül Lavu letette az üres kupát a kád széles permére, felállt, és kilépett a zöldes vízből. Az aggastyán egy hosszú köntöst nyújtott neki, felsegítette rá. Átmentek az étkezőbe. Ott hat nagy gyertya égett, egy kerek asztalon gyümölcsök voltak. Sua egy sötétkék szőlőfürtöt vett el, Lavu egy őszibarackot. Szótlanul ettek, míg jól nem laktak.
— Miért hívat engem Hram? — kérdezte Lavu.
— Készül a befogadásra.
Lavu szíve megrebbent. Felfogta. Megremegett.
— A Körre van szüksége — suttogták alig hallhatóan Lavu ajkai.
— Erős Körre van szüksége — válaszolta Sua. — Azok köre kell neki, akik ismerik a Jeget. Most már vele leszel. Mindvégig.
— De te szívedben erősebb vagy nála. Miért nem te vagy vele?
— Nem hagyhatom magára az Arzenált. Én tartom egyben a szívemmel.
Lavu megértette.
Sua sárgáskék szeme merően nézte. Szíve segített Lavunak felidézni Hramot. Kétszer látta már. De csak egyszer beszélt vele, a szívével. Ez a szív megrázta Lavut. Határtalan volt a tudása.
— Mikor utazom? — kérdezte.
— Négy és fél óra múlva.
Lavu megfékezte ujjainak remegését, sóhajtott:
— Láthatnám még egyszer, utoljára az Arzenált?
— Persze. Kötelesek vagyunk felkeresni.
— Máris. Azonnal!
— Nem, Lavu fivér. Ezekben a percekben a te szívednek mély álomra van szüksége hálószobámban. Zaklatott vagy. Kezded egyensúlyod veszíteni. Márpedig az Arzenálba csak szívükben erősek léphetnek be.
— Egyetértek — mondta Lavu rövid gondolkodás után.
— Felébresztelek, amikor eljön az ideje.
Két órával és tíz perccel később beszálltak a liftbe. Lavu kipihente magát Sua tágas ágyán, amit fehér mohával terítettek be, így üdének és nyugodtnak látszott. Még mindig a világoskék nyári öltönyt viselte, egy frissen vasalt fehér inggel. A lift ereszkedni kezdett. S amikor megállt, az ajtóban megtermett kínai őrök tűntek fel, géppisztolyokkal. Sua elment mellettük, tenyerét a szerkezetre téve kinyitott egy acélzárat. Az ajtó félresiklott tokjában. Beléptek egy világos, tágas csarnokba, a Fűrész- és Esztergaműhelybe. Több tucat fiatal kínai munkás serénykedett ott. Fürgén megragadták a Jég futószalagon gördülő méteres tömbjeit, fűrésszel feldarabolták, ezeknek a daraboknak az éleit azután gömbölyűre esztergálták, mindegyikbe lyukat fúrtak, megreszelték, majd a futószalagon továbbküldték a Szerelőműhelybe. Sua és Lavu elindultak a munkások sorfala között. A kínaiak ügyet sem vetettek rájuk, ütemesen, gyakorlott mozdulatokkal végezték a dolgukat. Kezük szaporán villogott, igyekeztek végezni, mielőtt a Jég megolvad: minden egyes cseppjéért szigorú büntetés járt. Sua és Lavu végigsétáltak a csarnokon. Mögötte helyezkedett el a Bőrdíszműves műhely. Ott is fiatal kínaiak tevékenykedtek: természetes módon elhullott állatok irhájából vékony csíkokat hasítottak, ezeket elhelyezték a futószalagon, amely elszállította a rakományát a Fafaragó műhelybe, ahol tölgyfából megfelelő átmérőjű és hosszúságú nyeleket esztergáltak. A Fény két fivére ezt a csarnokot is maga mögött hagyta, s végül beléptek a legfontosabb üzemegységbe: a Szerelőműhelybe. A négy csarnok közül ez volt a legnagyobb. Lavu belépett, majd megállt, s lehunyta szemét. Sua óvatosan átkarolta a vállát, segítette szívével. Lavu kinyitotta a szemét.
A csarnokban ötvennégy kínai jégcsákányokat szerelt öszsze. A levegő hűvös volt, a kínaiak kék vattakabátban dolgoztak, kezükön fehér kesztyű, fejükön fülvédős prémsapka. A mennyezetet és a falakat hagyományos kínai stílusban festett tájképek díszítették. A mennyezetről a hideg levegővel együtt nyugtató hatású kínai zene hangjai áramlottak lefelé. A kész jégkalapácsok egy üvegfelületű futószalagon egy helyen függőleges irányban alábuktak. Lavu a futószalag mellé lépett, és megállt. Tekintete rátapadt a lefelé tartó jégkalapácsokra, szíve köszöntötte és elkísérte mindegyiket. Sua megértette Lavu állapotát. A kalapácsok fején tükröződött a nappali fénytől alig különböző mesterséges világítás, szikrázott a hajlatokon, sugárzott a mélyedésekben, A jégkalapácsok lassan, rendületlenül úsztak lefelé.
— A Jég ereje... — mondta elfehéredett ajkakkal Lavu.
— Legyen velünk — Sua hátulról megszorította könyökét.
Lavu nem tudott elszakadni a lefelé úszó kalapácsok elbűvölő látványától. A szíve fellobbant.
De Sua megtámogatta: az aggastyán erős keze megragadta Lavut, a szíve kiigazította, ajkai azt suttogták:
— Lefelé!
A lift ajtajához léptek. Még lejjebb ereszkedtek. S ismét géppisztolyos őrség fogadta őket: a kínaiak részvéttelen tekintettel meredtek rájuk. A legalsó ajtót Sua nem pusztán a tenyerével nyitotta fel: egy sugárnyaláb feltérképezte a retináját, érzékeny szenzorok megvizsgálták a hangját:
— Sua fivér, az Arzenál őrzője.
A fél méter vastag acélajtó szárnyai nesztelenül szétnyíltak. Közvetlenül mögöttük újabb őrcsapat jelent meg, minden tagja fehérben, gázálarccal a fején, fehér kezükben fehér géppisztolyokkal vigyázta az utolsó bejáratot — egy kisebb, kerek, hiperszilárd acélból készült ajtót. Aznap kínai volt a jelszó:
— Sziansugo! [Makk — kínai]
A jelszó hallatán az őrök osztaga szétszéledt, tagjai hátat fordítottak a jövevényeknek. Sua kigombolta az ingét, elővett egy platinakulcsot, amelyet mindig a nyakában hordott, beillesztette egy alig észrevehető nyílásba, és elfordította benne. Láthatatlan jégharangok bongása mellett a tömör ajtó befelé, majd balra fordult. Sua és Lavu beléptek az ajtónyíláson. Ismét bongott a jég, s az ajtó visszasiklott a helyére.
A belépők előtt feltárult a Fény Testvériségének Arzenálja.
A hatalmas, keskeny, de végeláthatatlanul hosszú földalatti üreg jégkalapácsok százezreit őrizte, amelyek rendezett sorokban hevertek egymás mellett, alulról megvilágított, hatszögű üvegsejtekben. A Testvériség szunnyadó Arzenálja fölött alacsony, boltozatos mennyezet húzódott. A fehér márvánnyal borított padló makulátlanul tiszta volt. Dér lepte be az üvegsejtek sorait: a hideg állandóan őrizte a drága Jeget. Ember nem volt errefelé: csupán két anyagmozgató robot siklott lankadatlan hangyaként egy sínen a szunnyadó kalapácsok fölött, felügyelve és vigyázva jeges nyugalmukra. S kissé távolabb egy üveglapot mozgató futószalag nesztelenül szállította az Arzenálba az utánpótlást: a serény kínai kezek által frissiben elkészített, új kalapácsok fenyegetően csillogó áradatként szakadatlanul érkeztek odaföntről, hogy beolvadjanak a szunnyadó fegyverek soraiba.
Lavu tett egy lépést, majd még egyet, majd ismét egyet. Sua egy helyben állt, szíve elengedte Lavut.
— Jég... — ejtette ki ajkán Lavu.
Ujjaival megérintette az üvegsejteket. Keze megremegett. Lavu szíve beleremegett. Sua mögé lépett.
— Ott már nincs több Jég — motyogta Lavu. — Ma kísértem ide az utolsó szerelvényt.
— Jég immár csak itt van — válaszolta higgadtan Sua, nem segítve szívével.
— Csak itt van... — mondta Lavu.
— Csak itt — ismételte határozottan Sua.
Lavu szíve viaskodott. De Sua továbbra sem segített.
Lavu a földre rogyott. Kifújta a levegőt. Majd hosszú szünet után azt mondta:
— Nagyon nehéz a dolgom.
Sua odalépett mellé:
— Nehéz elhinned. És megértened.
— Igen.
— Helyezd magad a Jégre.
— Én igyekszem. Habár ott többé nincs már Jég. Olyan... nehéz nekem.
Lavu hangja remegett.
— A jég itt van — Sua keze Lavu vállára ereszkedett. — S velünk lesz mindvégig. S mindenkinek jut belőle elég. Én tudom. S neked is tudnod kell, Lavu fivér.
Lavu mozdulatlanul ült, tekintetét a padozat márványlapjaira szegezte.
— Tudnod kell ezt — ismételte Sua, nem segítve szívével.
Ekkor Lavu szíve magától megbirkózott a nehézséggel.
— Én tudom.
Könnyedén talpra állt. A szíve megnyugodott.
— Ki készíti az utolsó kalapácsot? — kérdezte higgadtan.
— Már elkészült.
— Ki csinálta?
— Én. Azt követtük ide.
Lavu megértette.
Sua megérintette az egyik sejt kék gombját. Üveglapja félresiklott. Sua megfogta a jégkalapácsot, gyorsan a mellkasához érintette, szíve ettől menten fellobbant. Átnyújtotta a kalapácsot Lavunak.
— Tudod, kit kell felébresztenie.
Lavu elvette a kalapácsot. A mellkasához illesztette, fellobbant.
— Tudom.
— Nem csupán tudod — mondta határozottan Sua, segítve neki.
— Én... tudom... — felelte feszülten Lavu.
Majd hirtelen boldogan elmosolyodott:
— Tudván tudom!
Sua erősen átkarolta. A jégkalapács megérintette Lavu arcát. Lavu megszorította a kalapács fanyelét. Felkiáltott. Halványkék szeme azonnal megtelt könnyekkel: a szíve tudván tudta a dolgát.
— Menjünk. Én leszek a kísérőd — jelentette ki Sua.
 

A Műút folyóirat és a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár beszélgetéssorozatának következő vendége
 
2009. október 29-én (csütörtökön) 17 órakor

Markó Iván

Kossuth-díjas táncművész, koreográfus,
a Magyar Fesztivál Balett művészeti vezetője

Beszélgetőtárs: Jenei László

Az est helyszíne a Megyei Könyvtár (Miskolc, Görgey Artúr u. 11.)

Belépődíj: 500 Ft
A belépő megvásárolható a Megyei Könyvtár földszintjén, a Tájolóban.

A rendezvényt támogatja a Nemzeti Kulturális Alap.

A Műút idei ötödik, 2009015-ös számában verset közöl Solymosi Bálint, Turczi István, Csobánka Zsuzsa, Korpa Tamás, Lázás Bence András, Nagy Zsuka, Birtalan Ferenc, Mezei Gábor, Krusovszky Dénes (ajánlónk címe idézet tőle), Györe Balázs és Kabai Zoltán.
Darabos Enikő, Kiss Noémi és Ficsku Pál novellái mellett Lengyel Zoltán filmtervét találjuk; Seamus Heaney két versét Gerevich András fordította magyarra.

A művészeti rovatban Marcel Ruijtersszel beszélget magyarországi fordítója, Balogh Tamás, a holland képregényalkotó Inferno — Pokoli színjáték című képregényét Dunai Tamás méltatja.
„Egy trónfosztott eszme díszletmaradványáról”, a Miskolc egyik közterén „ottfelejtett” Munkástrón című szoborról ír tanulmányában Boros Géza; valamint az Iparvágány nevű programsorozat első kerekasztal-beszélgetését is közli a lap (Váltó vagy ütköző?) — a vonatkozó képanyag dísziti a lapszámot a Vasgyár és kolónia című fotókiállításról (Bócsi Krisztián, Kocsis Zoltán és Mathilde Mestrallet fotográfiái).

A kritika-rovat élén Seláf Levente írása áll Jacques Roubaud magyarul az év elején megjelent A nagy londoni tűzvészéről, melyet Garadnai Erika Onder-recenziója, Onder Csaba Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiájáról írt kritikája és Bodor Béla Tóth Krisztina legutóbbi verseskötetéről szóló méltatása követ.
Deczki Sarolta Darabos Enikő novelláskötetét elemzi, két kritika olvasható Kiss Noémi Rongyos ékszerdoboz — utazások keleten című könyvéről (Gervai András, Szegő János), és szintúgy kettő Csobánka Zsuzsa Bog című verseskötetéről (Mizser Attila, Bedecs László).
Csaplár Vilmos regényét Hervai Cecília, Krusovszky Dénes verseskönyvét Nagy Bernadett recenzeálja, illetve Turczi István műfordításkötetét is ketten méltatják (Acsai Roland, Imreh András).

A hat világnyelv elmúlt hónapokbeli irodalmi-kulturális eseményeiről szóló Kikötői hírek (Gilbert Edit, Márkus Krisztina, Klopfer Ágnes, Paksy Tünde, Lukácsi Margit és Menczel Gabriella tudósításai) előtt Nyilas Attila értékeli az idei Deákpoézis-pályázatra beérkezett műveket.

A lapszám képregényét is Marcel Ruijterstől kapjuk, a latin nyelvű, 16 oldalas mű címe: Machina Serpentium.

A ’90-es évek elején az Orpheust szerkesztettem. A mellékelt kotta is ott jelent meg: Kocsis Zoltántól kértem, Petri verse ihlette.

Párizsban, a Magyar Intézetben ismerkedtem meg vele személyesen. Komor alázattal próbált a Luxembourg-kertre néző emeleti ablak előtt. Nem sokkal később már a vendégem volt Miskolcon — ő és két nagyszerű író. Esterházy Péter (Élet és irodalom) és Kertész Imre (Jegyzőkönyv) olvastak fel, utána Kocsis zongorázott (Bartók, Chopin, Liszt). Megvolt a hangulata, alig egy évvel azután, hogy megváltozott néhány dolog kies hazánkban.

18 év telt el.

2009. október 10-én 16 órakor a Megyei Könyvtárban, a Műút folyóirat és a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár közös rendezvényén vendégünk: Kocsis Zoltán. Beszélgetőtárs: Jenei László.

Kocsis Zoltánt nem kell bemutatni.
Viszont rengeteg fontos momentum megtudható még róla.
Arról fogom kérdezni, amiről nem szólnak a fesztivál-beszámolók. Sem a koncert- és lemezkritikák.
Milyen volt Richterrel négykezest játszani — tényleg lökdöste játék közben?
Royal Philharmonic Orchestra, Salzburg — és/vagy Schönberg Miskolcon?
Ki volt impulzívabb karmestere, Abbado vagy Dohnányi?
Hogyan is történt a Fesztiválzenekar alapítása?
Miért idegesebb a zongoraművész, mint a karmester?
Mennyiben problematikusak mentálisan a neki ajánlott Kurtág-művek világbemutatói — egyáltalán: egy világbemutató?
És mennyiben problematikus életműdíjat átvenni a cannes-i Midemen?
Miért nem tudja Bruno Monsaingeon, kicsoda Britney Spears?
Milyen a híres/hírhedt, Kocsis-féle analitikus próba?
Mitől válik végképp türelmetlenné?

Milyen inspirációk érték a Holmi szerkesztőségében?
Úgy általában: líra, próza vagy dráma?
Dráma és opera; szöveg és zene.

Megpróbálunk kevésbé szakmázni, inkább oldottan, emberi témákról beszélgetni. De nem hagyjuk ki a ziccereket, a „nehéz” kérdéseket sem. Pl.: Bartók bartókabbul, Kodály kodályabbul, avagy a nagy vetélkedés, stb.

Ne feledjék / ne feledjétek: ez az első alkalom, amikor — a nagy érdeklődésre való tekintettel — jegyet kell váltani!
Belépődíj: 500 Ft, megvásárolható a Megyei Könyvtár földszintjén, a Tájolóban.

Beszámoló, háttér, stb. majd itt és a blogomon.

A Műút folyóirat és a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár beszélgetéssorozatának következő vendége
 
2009. október 10-én (szombaton) 16 órakor

Kocsis Zoltán

kétszeres Kossuth-díjas zongoraművész, karmester, zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója

Beszélgetőtárs: Jenei László

Az est helyszíne a Megyei Könyvtár (Miskolc, Görgey Artúr u. 11.)

Belépődíj: 500 Ft
A belépő megvásárolható a Megyei Könyvtár földszintjén, a Tájolóban.

A rendezvényt támogatja a Nemzeti Kulturális Alap.