Kínja e törzsnek, ó,
jaj, keserű nagy átok
vérbe vegyült csapása!
Nyögő, el se viselhető gond!
Verő, el nem emésztő kín!
Máshol ezekre nincs
ír sehol, csak e házban,
máshol vérbe vegyült viszályban.
A lenti isteneké e himnusz.
Boldogok ott lenn, az imám fületek
érje el, és már küldjetek üdvöt,
győzelmet a sarjaitoknak.
(Aiszkhülosz: Áldozatvivők;
Devecseri Gábor fordítása)

„Édesmindegy péntek este” — írta a barátom egy versében; most pedig valami olyanról szeretnék írni, ami elsőre talán meglepő lehet ezen a blogon. (Dehát mi meglepő ezen a blogon, illetve mi nem az?) Miközben mondjuk írhatnék az új lapszámról (ami azért is nehézkes most nekem, mert már írtam róla ajánlót, napokon belül olvasható lesz a Literán egy olyan szöveggel együtt, mely épp a Műút-honlapon nincs fent még); vagy lehet, a Nyugalomról kellene írnom, melynek mozgóképes adaptációját most mutatták be a filmszemlén, és nagyon várom, hogy megnézhessem végre (addig is morgolódom Margócsy filmkritikáján, melyben a regényt „erősen közepes”-nek mondja).

De most: Harry Potter. Nem gondolom, hogy különösebben magyaráznom kellene, miért is várom annyira a szombat reggelt, amikor a sorozat befejező kötetét is megvehetem végre (az igazsághoz mindenképp hozzátartozik, hogy számtalan könyvesbolt kinyit nulla órakor, kizárólag a HP-fanok kedvéért, e boltok azonban lakóhelyemtől elég távol esnek, így marad számomra a várakozás, meg a visszaszámlálással adagolt érdekes információk követése a lumos.hu-n) — nem is oly rég lettem a fiatal varázslónövendék kalandjainak feltétlen rajongója. (Másfelől pedig az egyik kedvenc „magyarázkodás” e téren számomra Birtalan Balázs írása a Harry Potter-sorozatról.)

Harry történetében, melyet magam is előszeretettel tekintek fejlődésregénynek, izgalmasan keverednek az emberiség különböző mítoszaiban fellelhető univerzálék és specialitások a serdülőkorra oly jellemző tevékenység- és magatartásformákkal, illetve az ezek által generált attitűdökkel. A szerző, J. K. Rowling jó ízléssel és főleg kiváló arányérzékkel helyezi el témái között azokat az örök(letes) kérdéseket, melyekre még öregemberként sem mindig tudok válaszolni; ifjú olvasói pedig egész komoly felkészítésben részesülhetnek az élet nevű társasjáték szabályairól, konkrétabban (és az előző, kissé talán szólamszerű mondatomat magyarázandó): hozzájuk igencsak közeli módon, ám a kétségbeesést (nagyjából) elkerülve tapasztalhatják meg ezt a szörnyű világot.

Magáról a történetről szót sem akarok szólni, s bár már most tudom, mi lesz a végkifejlet, az izgalom ugyanúgy megvan (na ja, elég régen leszoktam arról, hogy pusztán a történet kedvéért olvassak bármit is); valamint számtalan vonatkozó adatot meg lehet találni a neten (a Google e pillanatban 154 millió találatot jelez a „Harry Potter” keresési kifejezésre; a lap.hu önálló aloldalon gyűjti össze a vonatkozó linkeket [http://harrypotter.lap.hu], és a Wikipédián is elég tisztességes anyagok vannak [http://hu.wikipedia.org/wiki/Harry_Potter]) — illetve szinte önmagáért beszél az is, hogy a mottóként idézett szöveg eme utolsó kötet egyik mottója is.

A fordítást mindenesetre külön dícsérném: Tóth Tamás Boldizsár remek munkát végzett, a számtalanul adódó átültetési nehézség frappáns megoldásai és főleg a nem direkt szójátékai emlékezetesek maradnak, elég talán csak néhányat említenem: Suette-Pollts (az eredetiben: Grubbly-Plank), Pipogyusz (Snivellus), Tapmancs (Padfoot), Holdsáp (Moony), Kóbor grimbusz (Knightbus), rivalló (howler) — a további finomságoknak utána lehet nézni például Enahma portálján, az angol–magyar Potter-szótárban.

(Mielőtt pedig nem kis rosszindulattal bárkinek eszébe jutna felvetni, hogy Harry Potter neve e blogon látogatottságnövelő kulcsszónak sem utolsó, megjegyezném, hogy azért messze nem annyira hatásos, mint mondjuk a „fasz” vagy a „Wass Albert”, mint ahogy erről A Hét portálján, Csubakka naplójából értesülhetünk. Exmemoriam!)

„De most aztán ágyba. Sebesen. Sebesen, de ne hevesen” — ezzel fejeződik be a legutóbbi bejegyzésemben említett Seymour: Bemutatás. Most magam is ezt mondom, holnap hosszú nap lesz: szembe kell nézni a gyilkos szentekkel, meg kell ismerni a halál ereklyéit.

Nox!

Tegnap a Műút új lapszámát mutattuk be Miskolcon a Megyei Könyvtárban. A műsor Kalász Lászlót idézte: tegnap lett volna 75 éves. Egy költő, akinek nem volt ellensége. Perkupán szakadó esőben koszorúztunk a sírjánál, utána a család vendégül látott minket Szalonnán. Este pedig a műsor a könyvtárban. Nagyon sokan jöttek el. Utána még a kijáratnál is a régi viccét emlegették: Láttad-e már Patyomkin? Nem? Előpetyem?

Egy kis majonézes zöldbab forgott még a számban, amikor megláttam Takács Ferenc szombati cikkét (http://nol.hu/cikk/479812/) az újságban. Még január 22-én, az Eltüntetés című bejegyzésben agyaltam ezen, az akkori példáim itt is előjönnek: ez az „epikus forma jó ideje jelen van az újabb magyar prózában — gondoljunk csak Gion Nándor Ezen az oldalon (1971), vagy Bodor Ádám Sinistra körzet (1992) című munkájára —, de az utóbbi néhány évben feltűnően népszerű (érdemes lenne eltöprengeni róla, hogy miért). Hevenyészett és töredékes névsor: hirtelenjében Háy János, Dragomán György, Tóth Krisztina és Vida Gábor mostanában megjelent könyvei ötlenek fel az emlékezetben.”

Szerintem a fenti tendencia összefügg azzal, hogy mindenki regényt ír (már a lírikusok is). A folyóiratok tele vannak regényrészletekkel, s hogy a publikáció értelmezhető legyen, a lapokban szövegváltozatok jelennek meg, melyek csak nyomokban azonosíthatók a később megjelenő regény szöveghelyeivel. Jól van ez így? Remélem... kkl írta erre, hogy a filológusoknak is élni kell valamiből.

Addig is, megpróbálok abban hinni, hogy a technika találja meg az embert. Alig pár órája az m2-n láttam a régiónkból elszármazott festőművészről, Bánki Ákosról készült dok.filmet. Mintha úgy lett volna tálalva, hogy a csurgatásos technika az ő újítása, aztán kiderült, már J. Pollock csinálta. Aztán a háttérben feltűnt a MissionArt budapesti galériája, a falán egy nagy Bánki-festménnyel.

HURRY UP PLEASE ITS TIME
HURRY UP PLEASE ITS TIME
Goonight Bill. Goonight Lou. Goonight May. Goonight.
Ta ta. Goonight. Goonight.
Good night, ladies, good night, sweet ladies, good night, good night.
(T. S. Eliot: The Waste Land)

Egy este, nevezzük hétfő estének, sürgős elintéznivalónk volt Tétényi Csabával a Kós Károly téren: egy-két dolgot meg kellett innunk beszélgetés közben a Barátok közt-házban.

A család, pontosabban a kisfia, Dani volt a mesélés középpontjában, de aztán kibeszéltük a JAK-füzetek két héttel ezelőtti bemutatóját, szinte részletes személyiséganalízist felállítva az egyes résztvevőkről, és szerencsésen elkerülve a posztkoitális depresszió témakörét. Majd észrevétlenül áttértünk az irodalomkritika mai helyzetének taglalására, hogy a referenciális olvasás visszautasítása működik, rendben, sőt már közhelyszámba megy beszélni is erről; ám ez azért rendre elcsúszik, s a legtöbb esetben mégiscsak valamilyen módon referenciális olvasatokkal találjuk szembe magunkat („Irodalomtudomány a faszom” — mondta egyikünk). 

Tízkor zárás, a last ordert, a jánospoharat ezúttal kihagyjuk.

— Csak elszívjuk, aztán tépünk.
— Hát, ez is egy perspektíva.

(Egyszer régen a könyvtárban megvettem 10 forintért Salinger Seymour: bemutatásának egy rongyossá olvasott, ezért leselejtezett példányát. Ennek utolsó oldalára valamikor beírta egy lelkes [?] olvasó: El kell indulni.)

ZÁRÓRA KÉREM ZÁRÓRA
ZÁRÓRA KÉREM ZÁRÓRA
Jóccakát Bill. Jóccakát Lou. Jóccakát May. Jóccakát.
Kösz kösz. Jóccakát. Jóccakát.
Jó éjt, hölgyeim; jó éjt, kedves asszonyságok; jó éjt, jó éjt.
(T. S. Eliot: A Kopár Föld; Szili József fordítása)

Jelentem: kkl múltkori depressziójának egy mutáns, szeretkezést sem igénylő vírusa a blogon át terjed. Én tegnap este fertőződtem meg. Hazajöttem egy felolvasásról — ahol fel sem olvastam, utólag kiderült, rossz döntés volt —, és annyira gyorsan történt minden, hogy csak a végső stádiumról tudok beszámolni. Százszor futottam neki ugyanannak a gondolatnak (hogy minek, azt most nem írhatom ide... na jó, mégis: amúgy moraliter, mitől bűzlik igazán az a szókapcsolat, hogy „zseniális fasiszta”?), majd amikor végre, különös kegyelem folytán, tovább léphettem volna, jött egy másik, vajon miért volt náthás az Emlékiratok könyve elején az énelbeszélő narrátor. Terméketlen órák következtek. Elhatároztam, hogy bosszúból kiírok kkl-nek hat Bergman-filmet egy dvd-re.

Reggel gyógyultan ébredtem, de alig láttam meg a kávét, máris, jaj ne, máris ugyanaz az akadozás, az állandó visszaugrás egy részprobléma elejére, jelesül: hová lett valójában szeplős Cedenka, miután beleölte magát a vásárhelyi tejgyár tejjel teli medencéjébe? Bartis Attila a Lázár apokrifek hetedik (júliusi?) darabjában mélyen hallgat erről. És most ülök itt a gép előtt, beírom mindezt, abban bízva, hogy valaki leveszi rólam az átkot.

„Lázár, jöjj ki!”

Ma reggel azt mondtam magamnak, szedd szét a Sinistra körzet és A fehér király fejezeteit, és láthatod: mintha önálló novellaként írták volna valamennyit. Minden darabban „el van mondva”, ki a főhős, mi a fő célja/várakozása, stb. Bodor és Dragomán is így tett, bár utóbbi valamennyit oldott ezen. Mindketten az időrenddel, az idő múlásával harcolnak így. Könnyebb lett nekik, vagy nehezebb? Sok szereplő, sok név, ki kicsoda. Az enyéimmel bajlódom, párhuzamos életek. Ezt is meg lehet unni? — kérdezem magamtól dél körül. Szócsömör. Regényalakváltás. Ha Ödipusz lennék, nemcsak hogy beolvasnék a Szfinxnek, de el se mennék hozzá. A hajánál fogva húzza ki magát a szarból Théba lakossága. Alig várom a februári Műút tördelt korrektúráját, kapóra jönne. A magyar kultúra napja van. Isten éltessen minket. Tüntettek már írók valaha Magyarországon? Beírtam a gugliba: írótüntetés. „A keresett kifejezés egyetlen dokumentumban sem található meg. Keresési javaslat: eltüntetés.” Mindenre van megoldás…

„Minden vágyam az, hogy nagy célomat, mely az életet akarta megragadni, sohase tévesszem össze a nagy szavakkal, s alázatos, szerény tudjak maradni mindvégig, érzékletes és szemléletes, mint a fű és virág, melynek mondanivalója csak az, hogy él, egyéb mondanivalója nincs is. Mentsetek meg attól a fönnhéjázástól, hogy magyarázzam önmagamat és a világot, tanácsokat osztogassak másoknak. Hadd gyönyörködjem ezután is az emberek és dolgok külső megjelenésében, a héj, a fölhám és fölszín mély csillogásában. Jaj annak, aki nem boldog és nem elégedett a forma dallamos börtönében, melyben Mozart és Bach oly jól érezte magát, és kifelé vágyakozik onnan, mert ezen túl csak az elméletek vannak, a meddő gondolatok, az értelem és a megsemmisülés.”

(Kosztolányi Dezső: Ákombákom, Pesti Hírlap, 1935. január 1.)