Zsongtak-e ajkadon ismeretlen szavak,
átkozott töredékei értelmetlen mondatoknak?
(Stéphane Mallarmé: A Hasonlóság démona;
ford.: Dobossy László)

Azzal a dermesztő érzéssel ébredtem fel a minap, mintha valami rettentő vonó dörzsölődne nemkülönben rettentő húrokhoz, vontatottan, erőltetetten és cseppet sem könnyedén, majd mintha egy hang szólalt volna meg, emberinek tetsző, e szavakat mondva szigorúan monoton ereszkedő lejtéssel: „A Penultima meghalt”, és úgy mondta ezt, természetesen, hogy
                                          A Penultima
épp csak elkezdte a verssort, és a
                                          meghalt
annál haszontalanabbul és reménytelenebbül kötődött hozzá végzetes függésben, a jelentés ürességében.

Kávéztam, cigarettáztam, a nul szótagban egészen magától értetődően ismertem föl az elfeledni való, gigászi hangszer vészjóslón feszülő húrját, majd „értelmi fogadkozásoktól kértem másfajta okoskodást.” A mondat mégis vissza-visszatért, már csak a hallott hang éltette, az analógiák végül elkerülhetetlenek, végül magányosan és fenyegetőn visszhangzott, egyénisége szerint.

(És tovább is van, mondom még.)

Az elmúlt napokban amúgy épp rituális gyilkosságot követtem el egy gyerme­kemen, módszeresen megfosztottam mindentől, amiben akár csak kicsit is hasonlított rám, immár nem is az én gyerekem. Mit mondjak, nem volt vidám (most meg azt mondom magamnak magamról, né’ mán, ecsém, a csávó má’ megin nyavalyog, basszuk má’ nyakon); bár most mintha valami megkönnyebbülés-félét is éreznék. (A posztkoitális depresszió egy újabb megnyilvánulási formája? Közel van hozzá, meleg, meleg... forró...)

Jobban éget, mint hittem volna.

Leszedni az i-ről a pontot,
De visszarakni, ha a helye fehér.
(Kemény István: Szomorúan)

Végre újra írtam a honlapomon vezetett naplóba, mely egyébként mostanában sajnos mintha egy hó-napló formáját kezdené ölteni különböző okok miatt, ám ezeket a különböző okokat jólneveltségemből kifolyólag most nem sorolnám elő.

Eközben arra gondoltam többek között, hogy jó lenne egy jó naplóíró, akinek még véletlenül sem fordulnak meg a fejében olyanok, hogy „az én harcom a hátraarc”, vagy „miféle kibaszottja fehér asztal?”, és nem parázik rá arra, hogy „ráadásul mindenki alszik”.

Aztán az is eszembe jutott, hogy jó lenne prózát írni, mint erre szerkesztőtársam is utalt már; de sőt célzottan rákérdezett egy másik nagyon kedves ismerősöm, nem mellesleg mindmáig ő az egyetlen ember, akinek feltűnt a Műút iWiW-es profilját megnézve, hogy lapunk ott nőneműként lett megjelölve.

És sok minden más is eszembe jutott még, de most inkább jótanácsot adok magamnak (a fentebb idézett vers utolsó sorait használva): „Elfelejteni az egészet, / Kis cetliket írni: tej, kenyér / tej, kenyér”.

Megyek a boltba.

Mostanában sűrűn tapasztalom, hogy a képzőművészetben is gyakran tűnnek fel teljesen banálisnak tűnő dolgokat ábrázoló művek. Sok esetben persze ezek a képek csak látszólag banálisak, az eszköztelenség és a csend mögött általában sok minden rejtőzik, melyeket persze rendre magunkból kell kifejtenünk. Ez a szándékos visszafogottság talán a mindennapokban mindenhonnan ránk törő érdekességek és újdonságok ellenpontjaként születik meg. És itt nem csak a médiák folyamatos idétlenségeire, az állandó figyelemfelkeltésére gondolok, most vettem észre kint ülve, hogy már wc-papírból sincs csak úgy régi, csak NEW! van, ez most itthon éppen kamillás.

Szóval hasonlót éreztem A londoni férfi nézésekor, amin többször elbóbiskoltam ugyan, de ez nem zavart a film élvezetében. Itt is egy elvileg kriminek készült egyszerű történet a film alapja, ami kb. 8 mondatban elmesélhető. Mármint a sztori, mert a film több mint két órás. Arra gondoltam, hogy vajon mindegy volt-e Tarrnak, mit dolgoz fel, a film úgyse a könyvről szól, hanem magáról a filmről, tehát hogy nyúlhatott volna bármi máshoz, úgyis valami ilyesmit hozott volna ki belőle. Aztán rájöttem, hogy nem. Őt igenis érdekelte a történet, csak a könyvet egy másik síkon olvasta és értelmezte, mint azt általában mindenki tette eddig. Ahogy a közhelyek mögött is igazság lapul, úgy lehet bármit, bármilyen kis dolgot máshogy látni és tudni, ha hozzáveszed az őt körülvevő valóság időbeli és térbeli szövevényét is.

E film a magányról, a monoton életről, a nyomorúságról, a kiszolgáltatottságról, a minimállét egyhangúságáról és a beletörődésről szól, csak éppen nem a szavak, a történet, az események, hanem a film nyelvén. A minap olvastam róla valahol, hogy nézhetetlen. Az biztos, hogy ha az ember nem hagyja magát és ellenáll neki, akkor az. E film egyik lényege szerintem, hogy egy pszichikai teret hoz létre, amelybe vagy bemész, vagy nem. Ha már bent vagy, akkor minden más lesz, minden helyénvaló: a színek hiánya, a szürkeség, a hosszú snittek, az örökösen fújó szél, vagy a köd, a csikorgó kavicsok, a rádkényszerített, lassan folyó idő. Most ne is beszéljünk az eszméletlenül szép fotózásról, ami egy nagyon furcsa ellenpont ezekkel a nyomorult és sivár életekkel és üres sorsokkal szemben. Amikor hazamegy a váltóőr és vetkőzik, teszi le nadrágját, cipőjét (az a bakancs maga egy sorssűrítmény, mint van Gogh-nál), olyan fények jönnek elő, mintha valami barokk képen Krisztus színeváltozását látnánk. Stb.

Tegnap A londoni férfi díszbemuta­tója a miskolci Kossuth moziban, utána közönségtalálkozó a rendezővel. Sokan voltunk; ahhoz képest biztosan, hogy a Népszabadság kritikusa megírta, egyedül ült a pesti mozi nézőterén. De viccen kívül: csak a nézőtér harmada üres. A film felénél kijöttem, mert érkezett Tarr Béla. Gyors egyeztetés (jövő héten a filmgyárban csináljuk az interjút a Műútba), üdítő beszélgetés. Vége felé látom, hogy egyre izgatottabb. A bevonulást latolgatjuk, Tarr kiszűrődő zörejekből, félhangokból tudja, hol tart a film, még nem lehet, mondja, most nem szabad... Amikor bemegyünk, a stáblista látható a vásznon, a rendező mérges, mert a felső sorban elfolynak a betűk. Aztán a beszélgetés, majd a kérdések (milyen levest evett a filmen Bók Erika?). Végül, már kint a fotósok előtt, gyermeki felszabadultság a filmjeivel a világot bejáró és meghódító filmrendező arcán. A kérdések a celluloid létezéséig érvényesek, mondta Bódy kapcsán, két évvel ezelőtt.

Dzsessz, rock, funky, mondta Laca; tegnap óta vacakol az internet-kapcsolatom; a Nyugat hagyatékára ma halkan igényt támasztó egyetlen pesti folyóirat nem is szürke, hanem drapp (TGM); tegnap óta folyamatos a nyomás a fejemben; szép a rút és rút a szép, legalábbis egyes interpretációk szerint; kkl htb, lsd, stb. (© Nyilas Atilla); az alkohol bizonyos agyfunkciókat megvéd az öregedéstől, és ezért kihat az intelligenciára is, állítják egyes japán tudósok; nincs rajtam sapka; a másnaposság a posztmodern ember kedvenc lelki- és testgyakorlata; felejtsd el.

Állig felhúzod a cipzárt. SAPKÁT veszel! Szemrés szűkítve. Kabátod, nadrágod, csizmád színt vált. Színt veszít, színt nyer. Nehezebben lépsz. Nehezebben lélegzel. Bezárul a világ, azt hiszed. Aztán mégis azt hiszed, hogy az egész világ lát. Nem akartátok látni egymást, közös a gond. Úgy zárul le a térfoglalás, hogy mindenki veszít. Orrod viszket, ahol megül. Szakad a hó. Sétálsz. Csak a lépésre figyelsz. Benéz hozzád a világ egy fehércsoki-likőrre.

Az előző bejegyzésemben előkerült egy olyan varázsige is, melynek egy „köznapibb” verzióját számtalanszor használtam már a honlapomon vezetett naplóban. Az Exmemoriam! értelmezésemben (és ez persze sokat elárul az én Harry Potter-olvasatomról is) ekvivalens a Felejtsd el alakzattal, melynek eredete az obskúrus Forget about it — ez a Donnie Brasco című filmben hangzik el, többször is, mint azt egyébként várnánk, nem véletlen, hogy a címszerepet alakító Depp ezredesnek viszonylag hosszan kell magyaráznia (nem mellesleg épp egy doboz sörrel hűtögetve homlokát) a formula jelentését:

— Kérdezhetek valamit?
— Igen?
— Mi az a „Felejtsd el”?
— Hogy mit jelent? A „Felejtsd el”-t például akkor mondod, ha egyetértesz valamivel... Mondjuk: „Raquel Welch egy jó kis picsa.” „Felejtsd el.” De akkor is használhatod, ha nem értsz egyet, például: „A Lincoln jobb, mint a Caddilac.” „Felejtsd el.” Vagy ha valami nagyon jó... „Kurva jó volt a saláta! Felejtsd el!” Érted? Arra is használhatod, hogy azt mondd, „Menj a pokolba”... Vagy, „Paulie, öt centis a farkad.” Mire Paulie: „Felejtsd el.” Néha pedig a „Felejtsd el” egyszerűen csak azt jelenti, hogy felejtsd el.
— Nagyszerű. Kösz. Most megértettem.

Nos, valahogy így vagyok a Felejtsd el-lel, a Forget about it-tel; és számomra nagyjából ilyesmit jelképezhet az Exmemoriam! is, ha áthúzom a saját világából ebbe.

Felejtsd el.